Quentin Tarantino korunk egyik legstílusosabb és legjobb rendezője, de gondolom ezt a tényt nem sokan vitatják. Így, amikor kiszivárog az a bizonyos információ, miszerint ismételten a direktori székbe fog ülni, akkor a filmfanatikusok joggal kapják fel a fejüket, mert a minőséget várhatóan újra megkapják (persze azért nem mindenki). Most sem alakult ez másképpen. A legutóbbi filmje óta (Becstelen Brigantyk) 3 év telt el, ami egy ilyen szintű rendezőnél elegendő, hogy előrukkoljon egy újabb gyöngyszemmel. Jelen esetben a Django elszabadul című filmmel.

A forgatókönyvet most is ő írta, és 1-2 bökkenőt leszámítva, elég ütősre sikeredett, emellett egy számára kedves műfajra írta rá, ami a karrierjében egy új fejezetet nyitott. Tarantino többször is hangoztatta, hogy nagy rajongója a spagettiwestern filmeknek, így elérkezettnek látta az időt egy ilyesfajta film elkészítésének. Persze, ez alapjába véve nem biztos, hogy a mai nézőknek elegendő lett volna, így az alapanyagot megfűszerezte egy kiadós bosszú storyval, és egy kényes amerikai históriával, ami nem más, mint a feketék elnyomása a XIX. században az USA területén. Azt még viszont hozzá kell tennem, hogy mindezt a saját stílusjegyeivel alkotta meg, amiből végeredményként megszületett a Django.

A történet 2 évvel az amerikai polgárháború előtt játszódik. Egy különös fejvadász, Dr. King Schultz egyik útja során felszabadítja Djangot, aki hálából segít a doktornak elkapni 3 körözött banditát. A meglehetősen furcsa páros az idők során összecsiszolódik és Schultz megígéri Djangonak, hogy a banditák legyilkolása után segít neki megtalálni a rég elveszett feleségét, Broomhildát. Útjuk során rengeteg veszéllyel találkoznak, de a csúcspont, Calvin Candie ültetvényén éri el őket, amikor szerencsétlenségükre fogságba esnek. A nőt megtalálják ugyan, de az élet, döntés elé kényszeríti őket, mégpedig nem kisebb dologban, mint az élet és a halál közötti választás…

Tarantino a kedvenc rendezőim közé tartozik, ezért nagyon vártam az új filmjét, ami számomra meglepetés volt, mert bár tudtam hogy valamilyen szinten jó lesz, de egy kicsivel mégis többet adott.
Először viszont egy negatívummal kezdeném, ami nem más, mint a játékidő. Véleményem szerint túl hosszúra sikerült csinálni a filmet, és simán elbírt volna 10-15 perccel kevesebbet is. Tény, hogy a rendező egyik jellegzetessége a hosszúra nyúló jelenetek és párbeszédek, de itt 1-2 helyen túlzásba esett. Nem azt mondom, hogy rossz lett ez miatt a film, de nem vált előnyére, ugyanakkor ezt kiküszöbölte a karakterekkel, amik fantasztikusak voltak (így valamilyen szinten javított a hibáján). És ők voltak, akik kitudták húzni a csávából azokat a bizonyos jeleneteket, amik túlságosan is hosszúra nyúltak, mivel élményszámba ment a színészek játéka a képernyőn. A listát el is kezdeném azzal a Christoph Waltzal, aki a Becstelen Brigatykban nyújtott teljesítményéért Oscar díjat kapott, így joggal vártam el tőle a remek játékot, amit maradéktalanul meg is kaptam tőle. A film első 40-45 percében, amikor Django karaktere még a béka segge alatt volt, akkor Waltz vitte a hátán az egész filmet. Talán ezt is fel lehetne róni Tarantinonak mint hiba, hiszen a doktor karaktere csak mellékszereplő volt, mégis róla szólt a mozi első bő 1 órája. No, mindegy, hiszen a remek teljesítménye kárpótolt. A következő alany Jamie Foxx, azaz Django. A szótlan néger, aki bár nagyon nagy jellemfejlődésen ment keresztül nem volt olyan meggyőző mint az előbb említett úriember. Tény, a képességeit itt is megmutatta, de voltak nála jobbak. Ugyanakkor a karakter, amit megtestesített, magasan a legjobb volt, legalábbis számomra. Szeretető, aki a film végére teljesen megváltozik, és eléri a csúcsot. Rajtuk kívül még két színészt lehet kiemelni, akik közül az egyik Leonardo DiCaprio, a másik meg Samuel L. Jackson. Az előbbi itt is hozta azt a profizmust, ami tőle elvárható, míg az utóbbi egy kellemes meglepetés volt számomra, hiszen egy rövid szerep jutott csak neki, de abban az időszakban, amikor kellett, akkor odatette magát és brillírozott.

Végül visszatérve még Tarantinora és a rendezésre. Azt kell, hogy mondjam a western műfajt remekül megoldotta, mivel modernizálta, és így könnyen befogadhatóvá tette azok számára is, akik amúgy nincsenek oda a nevezett műfajért (Viszont, fontos, hogy nem 100%-os western filmre kell gondolni a Django esetében). Emellett a párbeszédek, amik elengedhetetlen kellékei a QT filmeknek, ismételten nagyon erősek voltak. A látványvilág is megér egy misét, hiszen az operatőri munka szintén magas szintet képviselt. És nem utolsó sorban a CGI is hozta a rendező stílusát. Míg az utolsó kiemelést a zenei részre tartogattam, amiket szintén kegyetlenül eltaláltak. Változatos, ugyanakkor stílusos és hangulatos zenei aláfestést készítettek a stábtagok.

Végül mindent összevetve én remekül szórakoztam a közel 3 óra alatt. Tarantino ismét megcsinálta, és ismét nagyot alkotott. A moziba nézés még mindig egyértelmű számomra, és a filmet mindenkinek ajánlom.
9/10