Godzilla, eredeti nevén Gojira, a szörnyek királya, aki immár kerek hatvan éve rombolja a felhőkarcolókat és lapítja szét az autókat, mintha csak sörösdobozok volnának, visszatért a mozivászonra, a visszatérés pedig szerencsére minden mozibolond kedvenc prehisztorikus gyíkjának titulusához méltóra sikerült. Jelen sorok írója még pelenkásnál alig nagyobb korában találkozott első ízben a nagy G-vel, valamelyik osztrák vagy német csatornán, ahol később aztán több kalandját is tátott szájjal izgulhatta végig. Hogy ezek pontosan melyikek is voltak, azt ne kérdezzétek, hiszen a Godzilla filmek száma már akkor is közel járhatott a húszhoz. Gyerekfejjel pedig először fel se tűnt hogy ezeknek a filmeknek az effektjei kis túlzással kartonpapírral és némi technocollal vannak kivitelezve, egy dolog számított, a hatalmas és alapvetően jóságos szörny, na meg a néha még nála is nagyobb, rém változatos ellenfelek. ’98-ban aztán még nagyobbra tátott szájjal néztem végig az amerikanizált Godzilla városátrendezési projektjét, aztán azóta felnőttem, és közben sikerült megtekintenem az 1954-es eredetit is, mely azért némileg átértékeltette a gyermekkori benyomásokat.
Örültem, hogy a film első előzetesei és az elhintett hírek végre, hatvan év után ismét egy komolyabb, komorabb hangvételű filmet ígértek, hiszen az eredeti is az, de még mennyire. A rendező, Gareth Edwards neve is jó jel volt. Az úriember rendezte a 2010-es Monsters című, mondjuk így óriásszörnyes kamaradarabot, mely bár eléggé megosztotta a közönséget, annyi vitathatatlanul kiderült belőle, hogy Edwards a karakterközpontúság és a realista ábrázolásmód híve. Már amennyire ezt a műfaj korlátai engedik.
Még jobban örültem aztán pár órával ezelőtt, amikor a moziszékbe süppedve kiderült, hogy az előzetesek ezúttal végre-valahára nem vezettek félre, és az új Godzillától tényleg azt kaptam, amit ígértek. Ismét tátott szájú kisgyereknek érezhettem magam.
Látszik persze hogy ez már egy hollywoodi blockbuster, többnyire a megszokott sablonokból építkezik, a befejezés is kicsit gejl, ahogy az lenni szokott – bár meg kell jegyezni, hogy hasonló, mint a régi filmekéi, kivéve az elsőt, mely viszont a filmtörténelem egyik legnihilistább befejezésével bír. Vannak viszont azért a hasonló volumenű filmektől nem megszokott, drámai megoldások is, valamint, ami nagyon fontos, jól megírt karakterek, akikért lehet izgulni, és nem csak azért vannak, hogy legyen valaki, aki rohan a szörnyek, meg az aláhulló törmelék elől. Apropó szörnyek. Belőlük több is van, mint ahogy az már a trailerekből is kiderült. A szuperhüllő ellenfelei a két MUTO, akik egyszerre emlékeztetnek a Monstersben látható lényekre, illetve Mothrára, a pillangóra, aki több régi Godzilla filmben is feltűnt. A hasonlóság nyilván nem véletlen, még a nevük is összecseng.
A történetben ismét nagy szerepet kap a radioaktív sugárzás, és az atomfegyverektől való félelem, Hiroshima tragédiája is előkerül, illetve a sors iróniája, hogy a hatvanadik évfordulóra ismét lett aktuális és ideillő probléma, amit ügyesen beleillesztettek a filmbe. Földrengés, cunami, Fukushima, többet nem is kell mondanom. A lények idevágó táplálkozási szokásai mondjuk elég megmosolyogtatók, ugyanakkor magyarázatot adnak arra, hogy ekkora teremtmények egyáltalán hogyan maradhatnak életben.
A látvány és a hangeffektek – mert ha Godzilláról van szó ez is nagyon lényeges – lenyűgözők. Azon túl, hogy az effektek nagyon rendben vannak, többnyire olyan beállításokat, és nézőpontokat használnak, melyek jól érzékeltetik, hogy a szörnyek milyen hatalmasak és mekkora pusztításra képesek. A film amúgy nem fimomkodik, ugyan explicit erőszak nem igen van, de nem is steril, emberek nélküli épületrombolásokkal operál, hanem megmutatja, hogy ahol összedől egy épület, ott bizony vannak áldozatok is.
Godzillának jól áll tehát a kor és az új évezred egyik legjobb látványfilmjével ünnepli 60-ik szülinapját.
