Az 1937-ben készült eredeti címén The awful truth, magyarul szellemesen Kár volt hazudni-ra keresztelt vígjáték, minden ízében egy biztonsági játék volt a filmet készítő, Columbia stúdiótól. Ez a film minden olyan adottsággal rendelkezett, hogy sikeresé váljék. Kezdve a színdarabból készült habkönnyű történeten, és hamarosan megasztárrá váló Cary Grant-en keresztül, az ötször Oscar-díjra jelölt (ezért a szerepért is) Irene Dunne-ig. Az elismert vígjátékrendező Leo McCarey is ezért a filmért kapta először a Legjobb rendezőnek járó Oscar-díját.

És még kiskutya is szerepel benne!

Jerry Warriner (Cary Grant) és felesége Lucy (Irene Dunne) a New Yorki felső tízezer oszlopos tagjai, (ma ezt úgy mondanánk, hogy celebek) kételkedni kezdenek egymás iránt érzett hűségükben, nem is alaptalanul.

Míg Jerry azt hazudta nejének, hogy Floridában barnult le, - bár az igazság szerint a közelében nem volt az említett félszigetnek, - Lucy ezalatt az énektanárával töltött el egy igen izgalmas kocsiutat, mely sajnálatos módon egy út menti fogadóban ért véget, ám ne tessék rosszra gondolni, egy defektes autógumi okozta a kimaradást. Ahogy sejteni lehet, a történeteket egyik fél sem veszi be, majd hamarosan a válóperes bíróhoz vezet útjuk.

Mielőtt a bíróság kimondaná a válást mindketten, találnak egy új jegyest, Lucy egy unalmas oklahomai marhabárót (plusz édesanyját, aki vele megy mindenhova), Jerry pedig egy buta örökös lányt. Innentől pedig azt figyelhetjük, hogy hogyan és miképp próbálnak egymásnak keresztbe tenni.

A színészeknek nagyon nem kellett megerőltetniük magukat, Cary Grant szinte erre a szerepkörre született, Ralph Bellamy pedig, mint a vidékről feljött anyuci pici fia, akinek szinte más feladata sincs, csak beteljesíteni anyja akaratát: feleséget keríteni magának, és erre a megtisztelő feladatra pont Lucy-t szúrja ki. Akit Irene Dunne, kicsit haloványan testesít meg, mondjuk csak férjével veszekedni, és kínosan mosolyogni kell neki, nem is értem az Oscar jelölését. Ha már valakinek kapnia kellett volna, az Archibald Leach ismertebb nevén Cary Grant, aki ellopja a show-t mindenki elől. A film legjobb jelenetei is hozzá fűződnek, ő próbálja végig kínos helyzetbe hozni a feleségét, új udvarlója előtt, közben pedig Mr Smith-szel a kutyával játszik. (Mivel a bíróság láthatási engedélyt ad, hogy a kutyával, ami a feleségével közös tulajdonban van, játszhasson.)

Egyébként szerintem a kutya helyzetéből mindenki gyorsan levágja, hogy az eb a filmben a házastársak közös gyerekét testesíti meg, az meg igen finom szimbolikára utal, hogy Smith-nek hívják a kutyát, azaz magyarul kovácsnak, mivel az ő közre működésükkel ismerkedtek meg, és a válás után is ő „kovácsolja” össze őket.

A film vége felé pedig kapunk egy elég hitetlen fordulatot, ahol az addig Lucy-t minden eszközzel kibékíteni próbáló Jerry hirtelen egy örökösnőbe habarodik bele, majd mintegy, a fagyi visszanyal elven, ő kerül egyre idétlenebb helyzetekbe felesége által.

A film jórészt humorát az idővasfogával szemben megőrizte, de ezt inkább a Molire-t idéző helyzet komikumának köszönheti. Mivel az, szinte örökké megmosolyogtató marad, ha a féltékeny férj, Cary Grant azzal az idiótán bárgyú mosolyával az arcán, felesége énekbemutatójára tör be, és nem a sejtett szerelmi légyott helyére. A másik erőssége a filmnek, a gyors, pattogó riposztok, ami miatt nem hiába nevezik ezt a filmet az amerikai screwball comedy-k ősatyjának.

Maga a szó is érdekes, a screwball, alapvetően idiótát, bolondot jelent, de a baseball-ban is használják a csavart labdákra, amik összevissza szállnak, és nem lehet kitalálni az érkezési helyüket. Ezek a vígjátékok általában, mint a Kár volt hazudni esetében is, a gyors, pergő ritmusú dialógusokra épült szerelmi történetek (ebben Howard Hawks filmjei voltak utolérhetetlenek). Ahol általában a férfi és a nő a film elején utálják egymást, veszekednek párat, majd a végére rájönnek, hogy igazából szeretik a másikat. Gyakran a rangkülönbség adja az okot a perlekedésre, vagy egy krimi-szálon fut a történet. Egy külön ágat képeznek a műfajon belül a „válóper után rájövünk, hogy szeretjük egymást” filmek is.

Egy szó, mint száz a Kár volt hazudni maga nemében egy műfajalkotó mozi, melyet még olyanok követtek, mint a Pénteki barátnő (1940) vagy a Párducbébi (1938), szintén Cary Grant főszereplésével, aki nagyon ráérzett ezeknek, a történeteknek az ízére, és élete végéig ilyen a szerepkörben maradt.  8/10