John le Carré-adaptációt legutóbb két és fél éve láthattunk (Tinker Tailor Soldier Spy), hát most érkezett egy újabb, amely nagy valószínűséggel saját kezűleg fogja önmaga fejére helyezni az év kémfilmes koronáját, a konkurencia hiánya miatt. Ne bánkódjunk, a műfaj voltaképpeni 2014-es egyedülijeként is kimagasló Anton Corbijn alkotása, csak a januári Sundance-premier idején még senki se gondolta volna, hogy a szélesebb körű forgalmazás során már egy szomorúbb apropó okán nyer figyelmet.
A címszereplő „most wanted man” körüli hajsza az amerikai és a hamburgi titkos hírszerzés között nem azért volt számomra érdekfeszítő, mert annyira aktuális lett volna a téma, vagy éppen bármiféle újító szándékkal avatott volna be minket le az író – és egyben egykori MI6-titkár – ebbe a világba. Ami viszont igen, azt voltaképp egy szóval tudnám kifejezni: elegancia, mely minden téren felfedezhető volt. Elsősorban a film által felvetett kérdéskör kezelésében: terrorfenyegetettségről mesélni puskaropogtatás nélkül a feszültségkeltés szempontjából mindig kockázatosabb, és itt azért is sülhetett el jól a dolog, mert az új infókról a néző megfelelően ütemezve értesülhet. Igaz, így az izgalmasabb pillanatok is csak úgy érkeznek, ha a sztoriban már előrébb haladtunk, azonban ha jobban belegondolunk, a tetőponti csattanónál már a kellő tudással rendelkezünk minden történeti elemmel kapcsolatban, szóval nem kell tartani attól, hogy indokolatlan csavarokkal kellene szembesülnünk.
Emberek beszélgetnek és mások kihallgatják őket: ha csak ennyi történne – és megjegyzem, távolról sincs így –, még akkor se lenne unalmas. Egyrészt a príma szereplőgárda miatt: Philip Seymour Hoffman a megkérdőjelezhetetlen ász, mint a higgadt, valahol mégis kiábrándult ügynök Hamburgból, de Grigoriy Dobrygin a szorongó üldözött szerepében is okoz némi meglepetést, kinek arcáról még akkor sem tudod leolvasni valódi szándékait, miután néhányat már teljesen egyértelműnek véltél. A másik ok, amiért nem eseménytelen az alkotás, a változatos cselekményben keresendő: mondtam már, hogy a történettől senki sem azért fog hátast dobni, mert akkora novum lenne, hanem mert kifejezetten okos. És mégsem túlkomplikált. Ugyan jó néhány szállal kell számolnia Hoffmannak (a bevándorló szándékai, az amerikaiakkal való érdekellentét, az ügyvéd bekavarása, Williem Dafoe és kétes bankja), amikor ezek közül egy-kettő végül összefut, inkább elégedetten csettintesz, mintsem feleslegesen bonyolultnak tartanád.
Amit mindvégig igyekeztem átadni nektek, az egy elégedett ember üzenete, melynek tárgya egy film, amely az „egyszerű, de nagyszerű” elven volt képes működni egy nem éppen egyszerű témában. Talán kicsit kár, hogy a központi gondolat is ezt a szemléletet képviselte, és nem valami ütős gyomrosban részesültünk ezen a téren, de korábban is hangoztattam már: fő az elegancia.
Egy elegáns búcsú. 8/10
...
Utóirat: a február eleji eset tekintetében néhol elég ijesztő tud lenni az a bizonyos alakítás, és még mielőtt teóriagyártásba kezdenék – aminek, mint tudjuk, utólag már nincs értelme -, a lehető legerőteljesebben szeretnék elvonatkoztatni attól, hogy a színész 2012. szeptemberi visszaesésének bárminemű köze lenne az egyébként ugyanebben a hónapban lezajlott forgatáshoz. Még belegondolni is tragikus, hiszen egy élmény volt ismét őt figyelni a vásznon, még ha kicsit fájt is.
