Ahogy az lenni szokott, egyszer minden franchise eléri a mélypontját. A Tini nindzsa teknőcök esetében ez az 1993-as esztendőben következett be, amikor ismételten egy új stáb kezébe került a széria, és a hozzá nem értésüknek hála egy olyan teknőc filmet kaptunk, ami sem hangulatban, sem pedig a poénokat tekintve nem volt elfogadható. Stuart Gillard rendező minden tőle telhetőt megtett annak érdekébe, hogy bő 20 évre jegelje az élőszereplős teknőc kalandokat.

April O'Neil kacatokat oszt szét a teknőcök között. Az egyik tárgyat viszont nem tudják hová rakni. April nézegeti, majd egy szemvillanás alatt eltűnik, és a helyére egy japán fickó érkezik. A teknőcök értetlenül állnak a dolgok előtt, de végül rájönnek, hogy mire jó az a lámpaszerű izé, és a segítségével megmentik szeretett barátjukat…

1991-ben már részese lehettünk egy minőségbeli romlásnak, de egye-fene, egyszer mindenki tévedhet, és belefér egy botlás. De, amikor azt tapasztalja az ember, hogy a hibák után is fejvesztve rohannak a vesztükbe a rendezők, a forgatókönyvírók, a sminkesek, stb. Akkor bizony feltehetjük azt a kérdést, hogy: Miért?! Alapjáraton nekem semmi bajom nem volt ezekkel a gumiruhákkal, amiket a színészek felhúztak, hogy teknőccé váljanak, de itt próbáltak újítani és nagyot húzni, de valahogy nem jött össze. Eddig sem volt élethű a ruha, de most már annyi műanyag lett az egész, hogy tényleg kínos volt nézni azt, ahogy bohóckodnak a kamerák előtt. Ráadásul mindezt már nem New York koszos és sötét utcáin tették, hanem a feudális Japánban. Tehát sikerült még a teknőcös hangulatot is kiírtan a filmből, aminek a vége tényleg az lett, hogy már semmit nem láthattunk abból, amit az első részben megszerettünk.

Elias Koteas visszahozatalának örültem, de amikor megtudtam, hogy a szerepe (2 is volt) egy rakás semmit nem ér, akkor kicsit csalódott lettem. De tényleg annyira semmit érő lett a szerepe, hogy értelmét nem láttam annak, hogy miért hozták vissza. Bár néha betalált 1-2 poén a filmben, de sajnos összességében semmi nem úgy akart elsülni, ahogy azt megálmodták. Vagy talán Gillard-ék tényleg csak ennyire voltak képesek…

Így kaptuk végül egy olyan alkotást, amiben semmi szerethető dolgot nem fedezhettünk fel, és már tényleg csak a bőrlehúzás volt a cél. Semmi jelét nem láthattuk annak, hogy a stáb alkotni szeretne. Egy nyűg, egy nem kívánt melónak tűnt az egész. 3,5/10