Nem minden arany, ami fénylik

Az ember azt hinné, egy Olimpiai aranyérmes sportoló fényűző életet él. Körberajongják az emberek, a hazája megbecsüli és kincsként tekint rá és ennek köszönhetően az élete úgy tökéletes, ahogy van. Néha azonban nem árt ha megcsípjük magunkat, és nyitott szemmel szemléljük a dolgokat. Mark Schultz (Channing Tatum) az 1984-es Olimpián aranyérmet nyert a testvérével David Schultz-al (Mark Ruffalo)  birkózásban. Felértek a csúcsra, ám az élet nem fenékig tejfel. Legalább is Mark számára. Míg testvérének Davidnek van családja, gyermekei akikkel boldog és akiket mindennél jobban szeret, addig Mark élete még talán egy átlag ember életénél is unalmasabb és semmilyenebb. Lepukkant lakásában az egyetlen társasága az érmei és trófeái, mindennapjait pedig az edzéseken kívül a gyors kaja, valamint az iskolai előadások töltik ki, amiket a testvére helyett vállal be. Nem mondhatni, hogy zavarja ez a létforma, sőt. Jobb akar lenni, és meg akarja mutatni a világnak, hogy bizony a testvére nélkül is képes felérni a csúcsra. Hogy a Schultz név nem egy emberből áll. Ennek a célnak az eléréséhez pedig új mentorra, egy apára talál John du Pont (Steve Carell) személyében. 

Team Foxcatcher

John du Pont a "du Pont" dinasztia milliárdos örököse. Családja, és szinte az egész dinasztiája az állat, és azokon belül is a ló tenyésztésből élt, és lett híres. Ám John-t teljesen hidegen hagyják a lovak és családja érdeklődési köre, életfelfogása és hagyományai. A rendkívül művelt, és több dologban jártas John a birkózás nagy szerelmese, és egyben nagy rajongója a Schultz családnak. Célja, hogy a Schultz testvérpárral a Foxcatcher nevet egy újabb, eddig még nem látott szintre emelje. Pénzt valamint energiát nem sajnálván arra törekszik, hogy Világbajnokságot majd Olimpiai címet nyerjen, és a sportvilág örök időre az emlékezetébe vésse a Foxcatcher nevet. És ez a film elsősorban Johnról szól. Egy olyan emberről, aki nehéz és kissé különc természetének köszönhetően nehezen tud beilleszkedni a társasági életbe, és minden erejével azon van, hogy a sikerek mellett egy családod verbuváljon magának, ahol ő az apa, a mentor, a mester, akit szeretnek és tisztelnek. A film első felében az ő és Mark kapcsolatának felépítését követhetjük végig. Mark ténylegesen is apjaként tekint Johnra, és kirobbanó örömmel tölti el, hogy látja benne azt a pluszt, ami ahhoz kell, hogy kilépjen a testvére árnyékából, és azzá váljon, amivé szeretne. A siker pedig jön, lát és győz. A VB győzelem a sebben, de Johnnak nem elég ennyi. Ő többet akar. Nem csak az Olimpiai aranyat, hanem azt, hogy Mark testvére David is úgy tekintsen rá, mint mentorra és apára. Egy dolgot elfelejt azonban, mégpedig, hogy szeretetet és tiszteletet pénzzel nem lehet vásárolni. Ideig-óráig működik a dolog, de az őszinteség olyan úr, ami nem hazudik. Előbb vagy utóbb kibújik a szög a zsákból, és amikor John ráeszmél erre, már lehet késő lesz. A csalódása pedig olyan tettekre ösztökélhetik, amik lerombolhatjták mindazt, amit eltervezett

A felszín és ami mögötte van

A történet erősnek látszik, de sajnos nem rendelkezik akkora energiával, hogy ténylegesen is azzá válhasson. A karakterek, és azon belül is Mark/John kapcsolata ugyan jól van felvezetve, de sajnos a találkozásuk után egy helyben toporognak, és azaz energia, amivel át kellett volna itatni az ő "szent céljukat", sajnos nincs kellően kibontva, és jelenetről jelenetre csak a felszín kapargatásáig jutnak el. Hiába a kimondott szavak, a cél elérése nem emészt kellő mentális energiát ahhoz, hogy ténylegesen is hőssé válhassanak a karakterek, és hiába érik el az első felvonást sikeresen, a lufi már azelőtt kipukkan, hogy felfújhatták volna. Ugyan egy ponton visszahozzák a képbe Mark testvérét Davidet, hogy segítse testvérét annak ellenére, hogy Mark nem egyszer jelzi, nincs szüksége erre, de ez a húzás se hoz magával annyi plusz energiát, hogy a film szintet lépjen és egy olyan dráma váljon belőle, ami napokkal a megtekintés után se tágít az ember fejéből. Ráadásul nagyon kevés zenével operál, ami nem tett túlzottan jót neki, mert ennek köszönhetően egy-két jelenet kongott az ürességtől, mivel az adott szituáció és annak tálalása önmagában nem volt elég feszült ahhoz, hogy működjön zene nélkül is. Szomorú dolog ez főleg, hogy minden adott volt ahhoz, hogy ez a képlet sikeres legyen, mivel a színészek remekelnek. Tatum évről évre hihetetlen magas színvonalú fejlődésen megy keresztül, és mára lazán elérte azt, hogy szavak nélkül, puszta mimikával és testtartással hitelessé tegye a karakterét. Ruffalo szintén remek a testvér szerepében, és rajta is látszik, hogy nem kis energiát fektetett bele a felkészülésbe, de tőle már megszokhattuk, hogy vérprofi. Carrel pedig tőle szokatlan szerepben tetszeleg, és bár remekül hozza a karaktert, annak kissé felszínes mivolta nem elég ahhoz, hogy túllendüljön a csúcsponton, és elvigye a hátán a filmet. Pedig a vágyai és az, hogy minden áron bizonyítani akarja magának, és első sorban az édesanyjának, hogy igen is büszkék lehetnek rá és a sikereire egy szerethető, sajnálható, már-már szánható karakterré tehetnénk, de nem teszik. Legalább is nem pozitív értelemben.

A film a felszín kapargatásának köszönhetően pedig nem tud túllendülni a saját magának felállított elvárásokon, és bár vannak pillanatok, amikor úgy néz ki, hogy lecsapja a magas labdát, végül nem sikerül neki tökéletesen. A Foxcatcher tehát sajnálatos módon egy olyan alkotás lett, ami nagyot akart markolni, de helyette csak egy közepeset sikerült, és hiába a remek színészi gárda, és a rutinos, profi rendező, nem tudott a nagyok közé emelkedni. 6/10