Tim Burton visszatért, hogy egy, a tőle megszokottakhoz képest visszafogott történetet álmodjon filmvászonra. A rendező eddigi munkásságában az Ed Wood-on kívül nemigen akadt példa a megtörtént esetek feldolgozására, ezúttal azonban Margaret és Walter Keane története úgy látszik megihlette annyira, hogy hátrahagyja a maga jellegzetes fantáziavilágát és az 50-es 60-as évekbe repítve minket elmesélje a modernkori képzőművészet legnagyobb átverését.

Margaret Ulbrich (Amy Adams) egy napon úgy dönt, hogy elhagyja férjét és lányával San Francisco-ba költözik, mindez az 50-es évek Amerikájában, amikor egy egyedülálló anya számára több, mint nehéz volt a megélhetés. Margaret tehetséges festő, akinek azonban sajátos, nagy szomorú szemekkel bíró gyerekeket ábrázoló képeiért nem kapkodnak az emberek. Hamarosan találkozik a megnyerő stílusú hobbifestővel, Walter Keane-nel (Christoph Waltz), akivel rövid időn belül ismét házasságot köt. Így lesz belőle Margaret Keane, akinek ezután egyszerűen csak "Keane"-ként szignózott képei a férje alkotásaiként feltüntetve hamarosan tömegével kezdik termelni a zöldhasút. Persze mind tudjuk, hogy addig jár a korsó a kútra...

Meg kell hagyni, hiába a Tim Burton-től oly messze álló valóság szolgáltatta történet, a rendező mindent megtett azért, hogy a néző egy újabb "burton-i" mesevilágban érezze magát. Azonban a rendező mintha elfelejtett volna hangulatot teremteni, a film képi világa harsány és giccses, ráadásul a századközepi retro-hangulatot sem sikerült elkapnia: az autóktól kezdve, a külső és belső terek színein és berendezésén át a szereplők ruházatáig minden műanyag és hiteltelen hatást kelt, ezzel rendesen aláaknázva a filmélményt. Ami egyébként abszolút működőképes, a történet és a dialógusok végig pörögnek, Amy Adams remekül hozza szerepét, és bár Christoph Waltz-tól már kissé unalmas a sokadik "variációk Hans Landa ezredesre"-típusú alakítás, a végére, mikor karaktere kapcsán kibújik a szög a zsákból, az ő játéka is feljavul. Rajtuk kívül nincs is igazán említésre méltó szereplője a filmnek, Krysten Ritter, Danny Huston, Jason Schwartzman és Terence Stamp sallangmentesen hozzák az elvárhatót azon kevés játékidőben, ami megadatott nekik.

Amennyiben túl tudjuk magunkat tenni (vagy épp képesek vagyunk befogadni) az elhibázott képi világot, egészen élvezhető film a Nagy szemek, melytől ugyan nem ragyog újra régi fényében Tim Burton csillaga, de legalább kissé feledteti a rendező közelmúltbéli botlásait. 6,5/10