A megkésett kritika olykor gyanús: mondhatnám persze, hogy emiatt ne aggódjon senki se, a cannes-i diadalmenet nem igazán befolyásolta véleményemet Nemes László egészestés debütjéről, és hát igazat is mondanék. Annyit mégis meg kell jegyeznem, hogy ezalatt az egy-két nap alatt, míg hagytam érlelni a látottakat, engem már nem a dicsőítő promógépezet vakított el, hanem inkább a fesztivál véghajrája varázsolt el, a drukk, mely valamely legfőbb díjért szólt (pedig, mint utólag kiderült, az alkotókat majdhogynem az ellenkezője hajtotta). Mivel már láthattam a produkciót, és tisztában voltam a valódi erényekkel, a megtekintés és a díjkiosztó közötti napok alatt már alá tudtam támasztani a Saul fia folyton szajkózott erősségét: igazi technikai bravúr az, amit ez a jól összeszokott gárda vászonra pakolt – mit pakolt, festett.

Röhrig Géza sonderkommandósa, Saul – a titkok tudója, a náci kremák zsidófoglyokból összeverbuvált pucolóinak egyike –, egy nap saját fiára ismer, miután egy gyermek épphogy túléli a gázkamrát. Végül szeme láttára végzik ki a túlélőt, a koncentrációs tábor orvosa viszont titkon megvárja, míg aznap estig Saul megpróbál rabbit keríteni elhunyt szerette számára.

Első nekifutásra nem egy embert rémített el a film témája, és azt a víziót keltette, hogy hazánk következő kulturális világsikere nem lesz képes sávot váltani Kertész Imre 2002-es díjától, sőt nem is szükséges régebbi példát keresni, hiszen a tavalyi Fehér Isten kutyái is az elnyomottak táborát erősítették. Nemes viszont, mindazon túl, hogy igyekezett egy akkurátus, mégis a témához képest jóval fogyaszthatóbb tálalást nyújtani a kor borzalmairól, mint film, a cél érdekében inkább alárendelte az előbbieket a valós értékének. Ez pediglen az, hogy végre rikító piros nyilat festett a magyar, de még a világ teljes közönségének szemeiből az igazi itthoni fiatalok irányába, akik szakmájuknak, a filmezésnek a valós, világszinten is élvonalbeli szakembereik.

Már a Türelem című kisfilm során összetalálkozott ez a rendező-operatőr páros: Nemes László végtelenül arccentrikus prezentálását Erdély Mátyás fényképezése tette teljessé, míg előbbi addig fűzi tűéles előterének központi alakját, mígnem hátterének elmosódott eseményeinek masszív részesévé nem válik, utóbbi teremti meg igazán a két világ közötti viszonyt, mégpedig Emmanuel Lubezki-t idéző vizualitással. És nem hiába a hasonlat: ugyan tagadhatatlan, hogy egy-két jelenetsort az Ember gyermeke (Alfono Cuarón disztopikus sci-fije) híres egysnittes harcjelenete inspirált, de az is tény, hogy a Gravitáció óta nem létezett efféle humánközpontú kaland. Ahogy ott Lubezki operatőri munkája sem engedte, hogy elszakadjunk főhősnőjétől, úgy itt is beragadunk Saul 4:3-as képarányát jelentő börtönébe, csak hogy még fullasztóbb legyen ez a rabság, az elhomályosult katasztrófa kristálytisztán éles hangjai pedig csak tovább fokozzák a Saul körül forgó intenzív eseményeket és az őt hajtó erőket egyaránt.

Ami a legmeglepőbb lehet ebben a Lubezki-Cuarón hasonlatban, az maga az intenzivitás. Ugyan a szükségest alulról verdeső tisztasággal folynak a párbeszédek – hiszen Saul karaktere magyar, őt pedig jórészt német vezényszavak veszik körül -, ez pedig elsőre talán zavaró lehet, és nekem az is volt, azonban ha rá tudsz érezni arra, amire Nemes kitűnő rendezése és jól végigvezetett forgatókönyve is, akkor rájössz, hogy itt semmit sem a szavak hajtanak, az is csak egy olyasvalami, amivel meg kell küzdeni. Saul belecsöppent a legmélyebb káoszba, és attól még, hogy őt csak saját baja vezérli, a már említett homályos környezete az, amely megannyiszor kézen fogva kíséri őt a végkimenetelhez. Ebből legfőképp a Sonderkommando háttérben szervezkedő felkelése veszi ki a részét, a fiútól való méltó búcsú pedig olybá tűnik ennek nem csak alá-, de fölérendelt küldetésévé is válik.

Talán valaki még mindig attól tart, hogy a rengeteg dicsszó ellenére is csalódni fog a filmben, ha az még a nyomorban is csak még több nyomorra fog lelni, mert számára a túlzott önsajnálat nem őszinte kifejezésmód. Én pedig azt mondom, hogy a Saul fia pont annyira tekint vissza, amennyire kell, és oly mód mutat előre, ahogy azt a filmvilág elvárná. Filmtechnikájának és narratívájának erőteljes kapcsolata számomra nem elsőképp a tisztán múltra irányultságot, inkább a progresszív mozi múlt iránti tiszteletét jelenti, és mi más is lehetne ennél őszintébb? 8/10