Imádom a rajzfilmeket, sok nemzet alkotását láttam már, ezért azt hittem, hogy már semmi újat nem tudnak mutatni. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

A tenger dala alapja egy ír mitológiai történet, mely főszereplői a selkiek, azaz a fókatündérek. Ők olyan lények, akik a vízben élnek, de a parton le tudják vetni bundájukat, és képesek emberként élni. Mint kiderül, Ben családjának is köze van hozzájuk, és a kisfiúnak fel kell nőnie a hős szerepéhez, mert életek függnek tőle.

Tomm More munkája láttán egyszerűen nem tudunk szóhoz jutni. Az alkotók teljes egészében elvetették a CGI technológiát, mindent hagyományos módon készítettek el. Ettől pedig olyan fantasztikus akvarellszerű élményben és látványvilágban lesz részünk, amit nehéz megfogalmazni. Az egész olyan, mintha egy hatalmas kihajtós mesekönyv lapjai elevenednének meg a szemünk láttára, egy kis magyar népmesei beütéssel fűszerezve.

A szereplők elnagyoltak, mintha felületesen faragták volna ki őket. Valójában nem is az a fontos, hogy néznek ki, hanem hogy mit képviselnek. Van itt egy apa, aki nem tudja túl tenni magát felesége elvesztésén, és észre sem veszi, mi történik körülötte. A gyerekek szemében gonosz nagymama, aki csak el akarja szakítani a gyerekeket az apjuktól. Egy bagoly istennő, aki a fókatündért akarja megszerezni. Egy kislány, aki szinte csak nyűg a családja számára: a bátyja utálja, az apja pedig kimondatlanul, de őt okolja a felesége elvesztéséért. Végül Ben, aki hiába ígérte meg édesanyjának, hogy jó testvére lesz a húgának, nem tartotta be a szavát. Rajtuk kívül vannak itt még az ír mitológiából különféle teremtmények, akik nagyobb része akár máshonnan is jöhetett volna, bár mindenhol más formában élnek, például a tündérek.

Mégis mik teszik ezt a rajzfilmet olyan különlegessé? A már említett nagyon kivételes és nehezen meghatározható képi világon kívül az örök érvényű tanulság, melyet a világ bármely pontján könnyen megértenek a nézők. Egy külső eseményre van szükség ahhoz, hogy a főszereplőink meg tudjanak birkózni az évek óta magukkal hordott, és mindeddig feldolgozatlan veszteségükkel, melyet az anya elvesztése okozott. Sokszor csak akkor eszmélünk rá, hogy milyen fontos valami a számunkra, amikor veszélybe kerül. És bármit megtennénk azért, hogy megmentsük, még a saját korlátainkat is átlépjük, ha ezzel segíthetünk. Ezen kívül a film a testvéri szeretet szoros kötelékét állítja a középpontba.

A filmzenét is külön meg kell említeni, mely Bruno Coulais (Kóristák, Coraline és a titkos ajtó) és Kila kéznyomát viseli magán. Egyaránt felfedezhetőek benne mind a popkultúrális ír zenei világ jellemzői, mind a klasszikusabb, nagy ívű dalbetétek. Jól illeszkednek a történetbe, szinte egybeolvadnak vele.

Mindezek mellett hihetetlen, hogy a 2015-ös Oscar-díj átadáson nem díjazták. Ennél mesésebb mese, ami minden generáció számára örömet tud okozni, nagyszerűen vegyíti a népi és a mai világot, és kicsinek-nagynak egyaránt fontos mondanivalóval tud szolgálni, nem sok van sajnos... csak szurkolni tudok, hogy egyre többen felfedezik maguknak. És csak reménykedni tudok, hogy még sok hasonló fogja követni.  10/10