Ridley Scott filmjeinek soha nem a feszes tempó és a sodró lendület volt a fő jellemvonása, sokkal inkább a lassú, megfontolt építkezés, mely ha nem is elemi erővel ragadja magával a nézőt, mégis a székbe szögezi és nem ereszti a Scott-féle minimum kétórányi játékidőre. Ilyen egyik személyes kedvencem, az Amerikai gengszter is: mint egy hosszan elnyúló, nem túl meredek domb, melyen sétálva észre sem veszed és máris a tetőponton vagy, majd ugyanilyen komótos tempóval leérsz az aljához. És a végén jóleső érzéssel kifújod magad, mert egy hosszú, kellemes, tartalmas sétának ilyennek kell lennie.
Frank Lucas (Denzel Washington) a késő '60-as és a korai '70-es évek New York-jának (annak is elsősorban Harlem nevű negyedének) teljhatalmú drogbárója volt. Míg korábban évtizedekig volt a "harlem-i hős" Bumpy Johnson jobbkeze és mentoráltja (sofőrje, verőembere...), a mester halála után Frank olyan heroinbirodalmat alakított ki, aminek nem volt, nem lehetett vetélytársa akkoriban és amilyenre senki nem számított egy egyedül építkező fekete sráctól, egy olyan korban, amikor az olasz maffiacsaládok megkerülhetetlenek voltak az élet legtöbb területén. A Vietnámban tomboló zűrzavart kihasználva Frank mindenféle közvetítőket megkerülve, egyenesen az ázsiai országból importálta saját magának a színtiszta anyagot, ami rövid időn belül mesés gazdagságot és hatalmat biztosított neki. A rendőrségi állomány kevés, nem korrupt tagjai közül Richie Roberts nyomozó (Russel Crowe) verbuvált csapatot az új drogbirodalom láthatatlan vezérének elfogására.
Nehezemre esik földhözragadt véleményt formálnom a filmről, hiszen az első mozis megtekintés óta többször láttam és bár lehengerlőnek nem lehet nevezni, számomra örök kedvenc, instant klasszikus marad. A két főszereplő macska-egér játéka precízen, fokról-fokra épül fel a szemünk előtt, párhuzamosan követhetjük nyomon Frank, a sziklaszilárd elvekkel bíró "szimpatikus" gengszter felemelkedését (Denzel Washington legjobb alakítása a Kiképzés és a Kényszerleszállás között) és az eleinte csak a sötétben tapogatózó, néha már-már szánnivalóan szerencsétlen Richie nyomozását (Russel Crowe némileg elszürkül Washington mellett, de játékára így sem lehet panasz). Remek kétoldalú korrajzot kapunk így New York-ról, egyrészt belülről csodálhatjuk meg a gengszterek fényűző életét, másfelől a kevés becsületes rendőrök erőlködését, amint lepusztult harlemi utcákon keresik a kirakós újabb darabjait. A matt, szürkés színvilág és a néhol szinte észrevehetetlen, lágy, de mégis rendkívül hatásos zene méginkább hozzátesz az élményhez, szinte mintha egy dokumentumfilmet néznénk a híres gengszter és az őt bekasztlizó nyomozó esetéről (és ezt most kéretik dicséretként értelmezni!).
Lehet egy film megítélése kétes, akárcsak esetünkben, hiszen annak hitelességét (vélhetően okkal) később alaposan kikezdték, de amikor egy műről az első képkockától az utolsóig ordít, hogy a rendező és a színészek egyaránt könnyedén, élvezettel végezték munkájukat, annak olyan kiegyensúlyozott, magas színvonalú alkotás lesz a vége, mint az Amerikai gengszter. Ami (A téglával karöltve) a kétezres évek legjobb gengszterfilmje.
8,5/10
