Meryl Streep a Mamma Mia! után újra dalra fakad (és gitárt ragad), most azonban sokkal kevésbé vidámabb témájú filmben.

Idén Al Pacino már megmutatta a Danny Collins című filmben, milyen az, amikor egy szülő régen nem látott fiával és annak családjával akarja felvenni a kapcsolatot. Az a mozi nagyon szerethető volt, minden tekintetben. Az év másik felében Streep próbálja ugyanezt teljesíteni, ő azonban a 3 gyerekének életébe szeretne visszakerülni.

A Dübörög a szív főhőse Ricki (Streep), a kiöregedett rocksztár, aki napközben pénztárosként dolgozik egy szupermarketben, este pedig bandájával a városka kocsmájában zenél gyér számú közönsége és rajongói előtt. Aztán derült égből villámcsapásként jön egy telefonhívás a több évtizede nem látott volt férjétől (Kevin Klein): a legkisebb gyereküknek szüksége van rá. Julie (Mamie Gummer a valóságban is Streep lánya) ugyanis élete legsötétebb időszakát éli, hiszen férje elhagyta és ezt nagyon nehezen éli meg. Így hát Ricki utolsó dollárjain megveszi a repülőjegyet Indianapolisba, hogy szembenézzen elhagyott családjával és megpróbáljon végre anyaként viselkedni.

A forgatókönyvet az a Diablo Cody jegyzi, akinek többek között a Junot is köszönhetjük, (ő pedig egy Oscar-díjat). Miután kijövünk a moziteremből, nehezen lehet eldönteni, hogy milyen is volt a film. A lépcsőn több idősebb házaspár is sétált előttem, ők is szomorún állapították meg, hogy nem erre számítottak. Cody most nem mert (vagy nem akart) elég merész lenni, főként sablonokból építkezett. Pedig amikor ilyen színészek mondanak igent a főbb szerepekre, akkor az ember valahogyan sokkal többet vár.

Jonathan Demme rendező (A bárányok hallgatnak, A mandzsúriai jelölt, és a Philadelphia - Az érinthetetlen) legutóbbi filmjének, a 2008-as Rachel esküvőjének főhőse a Dübörög a szív Rickijéhez hasonlóan ugyancsak a család fekete báránya, annyi különbséggel, hogy míg az előzőnél igazi drámákat kapunk, itt most alig kapargatjuk meg a felszínt. Míg ott a családon belül az első pillanattól kezdve tapintható a feszültség, itt ez sajnos nem igazán jelenik meg. Julie egy-két beszólása, odaszúrása Rickinek, valamint a nagy közös családi vacsora alatti néhány odamondás nem elég. Minden megbocsáttatik abban a pillanatban, miután Julie a szépségszalonban töltött nap után megújulva és megszépülve kilép az ajtón.

Innentől kezdve pedig minden szép és jó. Mármint az alkotóknak és a szereplőknek, a nézőknek már nem annyira. Még mindig várjuk az ajtócsapkodást, a tányértörést, a nagy veszekedéseket. Valamit, amivel tényleg kifejezik, hogy nincs az rendben, hogy egy anya hátrahagyja a családját és évtizedekig még csak nem is érdeklődik a gyerekei iránt. Ricki már akkor feloldozást nyert a bűnei alól, amikor megjelenik Julienak segíteni.

Hiányoznak a beszélgetések, az igazi csörték és a megbocsátás. Ez pedig egyértelműen a forgatókönyv hibája. Cody nem tudta eldönteni, hogy milyen fajta filmhez való forgatókönyvet szeretne megírni: drámát, családi filmet vagy dramedyt. És ez elég sajnálatos, hiszen a mozin látszik, hogy nem sok kellett volna, hogy valóban jó, elgondolkodtató történetet kapjunk.

Kanyarodjunk kicsit vissza a Danny Collins című filmre. Mint ahogyan a bevezetőben már említettem, mindkettő moziban nagyon hasonló a szituáció, még a családok fekete bárányaként megismert apa-anya szenvedélye is azonos, hiszen a zene miatt mondtak le a gyerekeikről. A különbség azonban az, hogy míg Al Pacino karakterének valóban meg kell küzdeni fia megbocsátásáért és lépésről lépésre tudnak csak közeledni egymáshoz, addig Streep egy kis kivárás után sikerrel jár.

A zenélés és a Ricki and The Flash nevű zenekar sajnos túl sok időt vesz el a filmből. Igaz ugyan, hogy nagyon jó zenét (főleg feldolgozásokat) játszanak, azonban a nekik adott játékidő töredéke elég lett volna. Hasznosabban is fel lehetett volna használni ezeket a perceket, és jobban rámenni a családtagok valódi érzelmeire.

A film azonban ennek ellenére mégis jónak nevezhető. Mind a figurák, mind a zene hozzátesz a történethez. Julie és Ricki között működik a kémia - kíváncsi lennék, hogy mennyit tettek bele a valódi anya-lánya kapcsolatból ehhez. Kevin Klein már rég túl van a Francia csók amorózóján (el sem hiszem, hogy már 68 éves), de most is nagyon szerethető karaktert játszik. Félre tudja tenni volt felesége iránti érzéseit, és a lánya érdekeit veszi figyelembe, akinek lehet, hogy már csak az anyja az utolsó mentsvára. A film eredeti nyelven, felirattal került a hazai mozikba, ami sokat dob az élményen. Még piros pont is járna, ha a dalszövegeket is feliratozzák...

Emellett finom humor járja át az egészet. Nem csapkodjuk a térdünket, mégis fel-felvihorászik a nézőközönség. A legjobb példa rá talán a Big Mac-párbeszéd. Az egyik kedvenc jelenetem meg az az este, amikor Rickiék otthon maradnak. Ekkor már családként működnek. Jó nézni, hiszen ekkor kapunk bepillantást abba, hogy milyen életük lett volna, ha az anya nem a zenélést választja.

Végül mégis miért érdemes beülni a moziba? Az idősebb generációnak azért, mert ők már felnevelték a gyerekeiket és tudják, hogy egy szülő mindig szülő marad, még akkor is, ha nem jön ki jól velük. A fiatalabbaknak a zene miatt. Mindenkinek pedig a színészi játék miatt, mert erre tényleg nem lehet egy rossz szavunk. Végül még egy apróságért: mindegyikünknek vannak/voltak olyan álmai és vágyai, amikért mindent fel kellett volna áldozni. És biztosak lehetünk benne, hogy nem csak Ricki, hanem jópáran még ilyen feltételekkel is vállalták. 7,5/10