Közeleg a halloween, amit minden valamire való filmrajongó egy jó kis horrorfilm maratonnal ünnepel, de ha ez túlzás is, hogy legalább egyet megnéz ezen a napon, abban biztos vagyok. A zombifilmek pedig kiváló választásnak bizonyulhatnak, hiszen mik lennének a legstílszerűbb mozgóképek az éjszakára, amikor  elvékonyodik a határ az élők és a holtak világa között? (Aki most serényen jelentkezik, hogy hát a kísértethistóriák, az maradjon ülve, majd talán jövőre sorra kerülnek azok is.) Íme hát a 20 leginkább említésre méltó élőhalottas film.
A lista második részéhez pedig kattints ide!

20. Nyugodjak békében (Dead Heat, 1988)

Két szuperhekus, a jóképű Roger Mortis (érted, Mortis), és társa, a vicceskedő izomagy, Doug Bigelow egy különös bankrablássorozat ügyében nyomoznak, melynek szálai egy kozmetikumokat gyártó cég álarcát felöltő szervezethez vezetnek, ahol az örök élet titkát kutatják. A különös kísérletek nyomán sikerült építeniük egy gépet, mely feléleszti a holtakat. A gond csak az, hogy a folyamat még nem tökéletes, így a reanimált holttestek, bár emberi mivoltukat többé-kevésbé visszanyerik, elevenen bomlásnak indulnak, aminek viszont mi, horrorrajongók tiszta szívből örülünk. Annak pedig nem kevésbé, hogy a filmben maga a nagy Vincent Price is feltűnik pár percre.
A rendező Mark Goldblatt, aki vágóként olyan filmeken dolgozott, mint az első két Terminátor, Az utolsó cserkész, vagy legutóbb a Chappie. Filmje a nyolcvanas évek hátsó ülésen fogant, törvénytelen celluloid szerelemgyereke. Olyan, mintha valaki szétcincálta majd találomra összeragasztgatta volna a Halálos fegyver, a Miami Vice, az Élőhalottak visszatérnek, és a Re-animátor kópiáit. Eme különös jellegéből adódóan nem csoda, hogy a végeredmény nem emelkedett minden idők legjobb filmjeinek panteonjába, ám egy ilyen listán mindenképpen helyet kell szorítani neki. Már csak a zseniális jelenet miatt is, amiben egy már önmagában is elég horrorisztikus kínai konyha felkoncolt állatai kerülnek felélesztésre. Van itt minden, a visító sültmalactól a jégen rángatózó halakig, fazékból kikandikáló szárnyasok, és zombi kacsafej, de a legjobb a hűtőházból kitörő, kizsigerelt és megnyúzott marha. Ez akkora állatság, hogy mindenkinek látnia kell!

19. Doghouse (2009)

 Egy brit baráti társaság, melynek tagjai egytől egyig olyan akcentussal tolják, mintha vatta lenne a szájukban (jelzem ez nagyon is jó), egy isten háta mögötti kis faluba mennek mulatozni  hétvégére. A nagy kiruccanás apropója, hogy megpróbáljanak ezáltal vigyort kanyarintani a válását feldolgozni képtelen Vince ( a Blöffből ismert Stephen Graham) búvalbélelt képére. Már majdnem sikerrel is járnak, amikor aztán beüt a krach, nem meglepő módon nők miatt, bár azt hozzá kell tenni, hogy nem akármilyen fehérnépekről van szó.
A Daniel Schaffer Dogwitch című képregénye által ihletett Doghouse alapötlete akkora marhaság, hogy szinte hihetetlen, hogy sikerült belőle egy épkézláb, mi több, kimondottan szórakoztató filmet faragni. Schaffer írta a forgatókönyvet is, a rendezés pedig az Evil Aliens-el underground körökben már kultstátuszt kivívott Jake West-re hárult, ők ketten pedig olyan jó arányérzékkel adagolták a jóféle angol humort és a horrort, megfűszerezve vicces és szerethető karakterekkel, hogy minden elismerés kijár nekik. A Doghouse az első hímsoviniszta zombifilm, melyben a görcsösen mozgó féléltűek kizárólag nők, akik egy katonai kísérlet következtében (melynek során mosószerbe raktak valami vegyi fegyverként alkalmazandó vírust), válnak azzá, amivé, bizarr metaforájaként a férficsapat tagjainak nőkhöz való viszonyának. 

 18. Náci zombik (Dead Snow, Død Snø, 2009)

 Néhány fiatal norvég a hegyekbe kirándul, hogy a hétvégét síeléssel és tivornyázással töltse. A buli jól is indul, csúszkálnak a havon, isznak, dugnak, nevetgélnek, és mivel az egyikőjük egy filmőrült kocka, párhuzamot  vonnak maguk és a hétvégi tivornyára induló fiatalokkal indító horrorfilmek szereplői között. Nagyon meta, ugye? A parti nagyon jó, mindaddig, míg elő nem bukkan a hó alól egy rakás náci(!) zombi. Nekünk pedig innen kezdve nem fog lekonyulni a gonosz vigyor az arcunkról.
A főszereplőihez hasonlóan norvég származású Tommy Wirkola második nagyjátékfilmjével - az első a Kill Buljo című Kill Bill paródia -  sikerült világhírnévre szert tennie, bár ezidáig úgy tűnik, hogy nem ő lesz a norvég Peter Jackson. Hollywoody kiruccanása kimerül a Boszorkányvadászok című, viszonylag szórakozató, nagyköltségvetésű trash filmben. A Peter Jackson párhuzam meg onnan, hogy hát ugye ő is hasonlókkal kezdte a pályafutását, és a Hullajó! adta meg neki a végső lökést. A probléma csak az, hogy Wirkola nem igazán tud semmi egyedit felmutatni, filmjével rajongását fejezi ki a műfaj nagyjai iránt, de nem jut tovább annál, hogy stílusukat  egy az egyben lemásolja. Amit csinál, azt viszont nagyon jól csinálja, így a Náci zombik kiváló szórakozás az arra fogékonyak számára.

17. Zombi (Zombi 2, Zombie, Zombie Flesh Eaters, 1979)

 Ismeretlen eredetű hajó úszik be New York kikötőihez, s mivel a kapcsolatot nem sikerül felvenni a legénységével, a partiőrség emberei nyomban át is szállnak rá. A kabinból aztán egy ocsmány, kövér, oszladozó élőhalott ront rájuk, amin mi legalább annyira megrökönyödünk, mint ők. Már nem azért, mert ilyen címmel bármi mást várnánk, egyszerűen csak mocskosul ijesztő az egész. Az ocsmányság végez az egyik zsaruval, a másik pedig bosszúból a tengerbe lövi azt. Ezt követően kiderül, hogy a hajó, egy bizonyos Dr. Bowles-é, aki egy ideje eltűntként van nyilvántartva. Előkerül aztán a lánya Anne Bowles, aki egy Roger Moore és David Hasselhoff keresztezésével létrehozott újságíró, Peter West  segítségével nyomozásba kezd, minek eredményeképpen eljutnak Matool szigetére, ahol a lány apja dolgozott. Őt már nem, csak egy kollégéját találják ott, na meg rengeteg ocsmány zombit, a cselekmény pedig zavaros, és teljesen szétesik, na de nem is ez a lényeg.
Mint ahogy az az olasz trancsírfilmeknél, különösképpen Lucio Fulci alkotásainál az megszokott, a szüzsé tényleg másodlagos, a hangsúly a nyomasztó atmoszférán és a látványos gore jeleneteken van, amikből kapunk is szép számmal, a legendás szemkiszúrós jelenettől kezdve, jó sok látványos fejlövésen át, egy emberi test komótos elfogyasztásáról kitartott közelikig. Minden látható, bár nyilván nem mindenki szeretné ezt látni. A brit cenzorok is így gondolhatták ezt, ezért jól rá is nyomták az úgynevezett video nasty billogot, minek következtében a film a 90-es évekig be volt tiltva az Egyesült Királyságban. Fulci műve Zombi 2 címen is fellelhető, ennek az az oka, hogy Európában a Holtak hajnalát forgalmazták Zombi címmel, az élelmes olasz producerek meg úgy gondolták, hogy csinálnak neki egy kvázi folytatást, aminek amúgy az égvilágon semmi köze az elődhöz. A tengerentúlon érthető okokból már csak Zombie lett a film címe, Angliában pedig a hangzatos és találó Zombie Flesh Eaters. Már-már követhetetlen, ugyanakkor nagyon érdekes ez az egész, pont mint maga a film.

16. A zombik városa (City of the Living Dead, Paura nella città dei morti viventi, 1980)

 A helyszín egy bérház valahol New York-ban, ahol egy szeánsz közben főszereplőnk, Mary transzba esik, és meglát egy Dunwich nevezetű kisvárost, ahol egy pap a temetőben felakasztja magát, megnyitván ezzel a pokol kapuját. A nő ezután tetszhalotti állapotba kerül, de szerencsére mielőtt elföldelnék, egy újságíró, nevezett Peter Bell egy csákány segítségével kiszabadítja őt a koporsóból. Ezután aztán kettesben elmennek Dunwichba, hogy mindenféle furcsasággal  szembesüljenek.
Ha a Zombira azt mondtam, hogy zavaros, akkor ezt a filmet nem is tudom, hogy miként jellemezhetném. A választ szerencsére maga a rendező adja meg, Lucio Fulci ugyanis ezzel a filmjével nem akart mást, mint egy rémálmot a vászonra vinni, és ez lényegében sikerült is neki. A Zombik városa már nem is tiszta zombifilm, kreatúrái semmiből előbukkanó szellemlényekként vannak ábrázolva, ugyanakkor mégis kézzelfoghatóak és a klasszikus húszabáló rémekhez hasonlóan viselkednek, jelenlétükkel pedig korántsem merülnek ki a horrorelemek. Kapunk féregesőt, magától szétnyíló falat, és láthatjuk, ahogy egy lány kihányja a belső szerveit. Igen, jól olvastátok. Dunwich tényleg maga a pokol kapuja, és aki a horrorirodalomban kicsit is járatos annak ismerősen kell, hogy csengjen a neve. Fulci filmje részben lovecrafti ihletésű ugyanis (a Rémület Dunwichban című novellája), és ez nem merül ki a városnév átvételével. A film látványvilága, ködös, hűvös, kissé homályos, ezáltal álomszerű képeivel viszonylag hűen reprodukálja a Lovecraft által megteremtett, remekül leírt hagymázas hangulatot, még ha konkrétan nincs is köze a műveihez.

15. Zombieland (2009)

 Egy mindentől tartó középiskolás srác a zombiapokalipszist túlélve útnak ered, hogy megkeresse szüleit. Túlélésének záloga pont az óvatosságában rejlik, részletes szabályrendszert állított fel magának ugyanis, mely meghatározza az ésszerű viselkedést a megbolydult körülmények között. Útközben belebotlik egy férfiba, aki teljesen máshogy áll a dolgokhoz, de ugyanolyan hatékonyan teszi magát túl a nehézségeken. A modern cowboy kinézetű férfi is keres valamit, méghozzá az utolsó Twinkie-t. Később egy lány testvérpár is hozzájuk csapódik, némi kellemetlenséget okozva a különös duónak.
Kellett némi idő, mire megkedveltem ezt a filmet, konkrétan három megtekintés, és az utolsó kettő között pár év szünet. Annak idején némileg csalódásként ért, nem tartottam rossznak, de számomra zombifilmnek valahogy nem volt elég tökös. Később rájöttem, hogy furcsa mód pont ettől működik. Van benne némi vér és erőszak, de épp csak annyi, ami nagy valószínűséggel ma már egy kisiskolásnál se vágná ki a biztosítékot. A leghorrorisztikusabb jelenetsor a filmben talán még a remek, videoklip szerű, lassított felvételes főcím. A bravúr az, hogy Ruber Fleischer rendező olyasféle széles közönség által emészthető, horror elemekkel tűzdelt vígjátékot tett le az asztalra, amiben kiválóan el van találva az összetevők aránya, se a horror, se a vígjáték irányába nem lendül ki túlságosan a mérleg. E tekintetben az olyan '80-as évekbeli filmek, mint például a Szörnyecskék, vagy a Szellemirtók újkori leszármazottjának tekinthetjük. Apropó Szellemirtók... A Zombielandet már csak Bill Murray szokásosan megmosolyogtató vendégszereplése miatt is látni kell!

14. Terrorbolygó (Planet Terror, 2007)

 A sztori lényegtelen. A helyszín egy amerikai kisváros, az összes karakter teljesen elszállt, az orvos házaspártól a go-go táncosnőig. Senki sem teljesen normális, és mindenki dögös, valamint ért a fegyverekhez. Egy terrortámadás következtében halálos gáz szabadul ki, amitől az érintettek bezombulnak, aztán azok is, akiket megharapnak, vagy rájuk kenik az undorító keléseikből kicsorduló sárgás-barnás gennyes váladékot.
A film eredetileg Robert Rodriguez és Quentin Tarantino Grindhouse címre keresztelt double feature-jének az egyik fele volt. A két zakkant rendező az általuk annyira imádott 60-astól 80-as évekig készült  b-filmek és ezekből szervezett dupla vetítések előtt rótták le tiszteletüket. A másik darab a Tarantino által rendezett Halálbiztos volt. Mivel Európában nincs igazán hagyománya a mocskos moziknak és az ikervetítéseknek, ezért az öreg kontinensen külön-külön, viszont kibővítve mutatták be a filmeket. Rodriguez nagy örömünkre a zombis szubzsánert választotta, hogy aztán saját, szájíze szerint alakítsa azt, a végeredmény egy teljesen értelmetlen, de mocskosul szórakoztató, iszonyatosan pörgős és meglehetősen véres másfél órás ámokfutás. A karaktereket olyan színészek személyesítik meg, mint Bruce Willis, Josh Brolin vagy Rose McGowan, akinek az egyik lábát lerágják a  zombik és a helyére egy géppuskát szerelnek. Bizony. A Terrorbolygó minden szinten tele van utalásokkal, amiket bizonyára csak a műfajban elmélyültek szúrnak ki, ilyen például a Quentin Tarantino szemébe ütött, majd beletört székláb, ami egyértelmű tisztelgés a Lucio Fulci Zombijában látható szemkiszúrós jelenet előtt.

13. A holtak földje (Land of the Dead, 2005)

 A legendás George A. Romero utolsó értékelhető filmjében az emberek már megtanultak együtt élni azzal a kellemetlen körülménnyel, hogy aki meghal, az rövidtávon mászkáló hullaként tér vissza, esetlenül csoszogva, artikulálatlanul hörögve, és penetráns dögszagot árasztva magából. A cselekmény egy az élőhalottaktól fegyveresekkel és kerítéssel védett város körül bonyolódik, melynek ura, a Dennis Hopper által megformált Kaufman, aki egy igazi gazdag, zsarnok genya. Egyik csicskása, Cholo, akit jól átvert, saját lakást ígérve neki a burzsoá negyedben, fellázad ellene és ellopja a város védelmére kialakított, fegyverekkel felspécizett kamiont, a Holtversenyt. Közben a csoszogó holttestek kezdenek egyre inkább öntudatra ébredni, és a Big Daddy névre hallgató egykori benzinkutas vezetésével a város felé veszik az irányt, ami így már két oldalról is veszélyeztetve van.
Többszörösen szerencsétlen helyzetben lévő film ez, mégpedig a következő okokból: Egyrészt bemutatása idején a moziba járók jó része abban a hitben ült be rá, hogy ez az egy évvel korábbi Holtak Hajnala folytatása. Emlékszem, sok esetben nem kis erőfeszítésembe került elmagyarázni, hogy ez folytatása ugyan a Holtak hajnalának, csak éppen az 1978-ban bemutatottnak. Eme tévhitből kifolyólag sokaknak aztán csalódás is volt a film, és az előzmények ismerete nélkül rohadtul nem értették, hogy most mi a fene is ez.
A következő gyermekbetegsége az, hogy rendezőként ez volt a nagy zombikirály műfajhoz való visszatérése pontosan két évtized után, ami azért elég hosszú idő, így ha a klasszikus trilógiája mellé helyezzük, azért eléggé kilóg a sorból. Persze még így is inkább azokhoz van több köze, mint az ez után következő, két Romero zombi opuszhoz (Holtak naplója, és a nálunk be sem mutatott Survival of the Dead), amiknek sajnálatosan maximum egy legrosszabb zombifilmeket bemutató listán lenne létjogosultságuk. Mindezek ellenére erősen ajánlott darab ez is, megvan benne a rendezőre jellemző társadalomkritika, még ha itt már kissé erőltetett módon is, illetve a szériára jellemző egyéb ismérvek is, mint például, folyamatosan fejlődő zombik, ostoba emberi viselkedés, és jó véres cubákolások.

12. Az élőhalottak éjszakája (Night of the Living Dead, 1990)

Egy testvérpár, Barbara és Johnnie koszorút visznek egy sírra, mire aztán rögtön két jól öltözött élőhalott is megtámadja őket. A fiú otthagyja a fogát, a lánynak sikerül elmenekülnie, és egy közeli farmházban lel menedéket, összefogva egy éppen arra autózó férfival, Bennel, aki a felfoghatatlan események ellenére sikeresen megőrizte lélekjelenlétét. Hamarosan mások is csatlakoznak hozzájuk, közös erővel elbarikádozzák magukat a házban, aztán hamarosan kiderül, hogy az emberi hülyeség sokkal veszélyesebb, mint a csoszogó zombik.
Méltatlanul ritkán emlegetett és alulértékelt darabja ez a Romero féle élőhalott franchise-nak, és sokan úgy tartják, hogy a kilencvenes évek üresjárat volt neki, már ami a témába vágó filmjeit illeti, pedig itt a példa, hogy nem egészen. Igaz, első filmjének eme igen jól sikerült feldolgozásának csak a forgatókönyvét jegyzi, a rendezést hű csatlósára, a színész- trükkmester-kaszkadőr Tom Savinire bízta. A régi barát és kolléga remek munkát végzett, kár, hogy a mai napig ez az egyetlen rendezői munkája. A cselekmény nagyjából követi a klasszikusét, de van egy hatalmas változtatás, ami aztán több dologra is kihat, ez pedig az, hogy Barbara ebben a változatban egy erős női karakter, igazi vezető egyéniség, aki jól szétrúgja a rothadó kriptaszökevények seggét.

11. 28 héttel később (28 Weeks Later, 2007)

Fél év telt el azóta, hogy a szörnyű vírus, az úgynevezett düh-kór agyatlan, őrjöngő ösztönlényekké változtatta Anglia lakosságának jó részét, és kietlen szellemvárossá Londont. Az amerikai hadsereg (mi más) azóta biztonságos zónákat alakított ki, melyekbe a túlélők beköltözhettek, folyamatban van az ország rehabilitációja. A gond akkor kezdődik, amikor egy nő, aki immúnis a betegségre, viszont hordozója annak, a biztonságos zónán belülre kerül. A földi pokol pedig hamarosan ismét elszabadul.
Öt évet kellett várni a 28 nappal később folytatására, melynek hírét a rajongók kezdetben kissé szkeptikusan fogadták. Érthető okokból, hiszen a rendezői székbe ezúttal Danny Boyle helyett Juan Carlos Fresnadillo ült akit addig csak az Intacto című filmje okán ismerhetett a közönség. Boyle produceri minőségben azért részt vett a projectben, ami némi bizakodásra adhatott okot. Végül aztán a legkevésbé sem kellett csalódni. A 28 héttel később bár stílusában eléggé eltér az elődtől, gondolok itt leginkább a film képi világára és narratívájára, szellemiségében teljesen hű maradt ahhoz. Mindemellett nagyobb, látványosabb, véresebb, ahogy az egy jó folytatástól elvárható. Nem olyan jó mint az első rész, de ha valami annál egy kicsit gyengébb, az még mindig nagyon jó. A filmnek két csúcspontja van, az egyik a torokszorító nyitójelenet, a másik helikopteres trancsírozás a mezőn, amik holtbiztos, hogy mindenki emlékezetébe vésődnek.