Közelednek az ünnepek, a mindent betöltő fenyő és mézeskalács illat időszaka. Az ideje annak, hogy együtt legyen a család, jókat beszélgessünk, és hogy ajándékokkal kedveskedjünk egymásnak. Betegre tömhessük magunkat jobbnál jobb karácsonyi ételekkel, hogy aztán egy jó punccsal öblítsük le. Az ajándékvadászat időszaka, a munka után a tömött boltokban való kényelmetlen sorban állásé, hogy hozzájuthassunk valami olyan kacathoz, amit normál esetben biztos, hogy eszünkbe se jutna megvenni. A kínos összejövetelek és jópofizások időszaka olyanokkal, akiket az év többi napján a hátunk közepére sem kívánunk. A konyhában való robotolásé, pedig mindig megfogadjuk, hogy idén nem visszük túlzásba a sütés főzést. És minek is, ha a végeredményt úgysem értékeli igazán senki. A giccs, az álszentség, a pénzszórás időszaka. Valamit tenni kell, hogy az ünnep visszanyerje eredeti ragyogását, és ezen csak egyvalaki segíthet: a Krampusz.

Michael Dougherty író-rendező első filmje, a nagyszerű Adsz vagy kapsz után ismét egy ünnepi horror mókával hozakodott elő, méghozzá a nyolcvanas évek stílusában. A Krampusz úgy kezdődik, mint a Karácsonyi vakáció. Tulajdonképpen, ha nem tudnánk, hogy  a későbbiekben mire is számíthatunk, azt hihetnénk, hogy annak a feldolgozásával van dolgunk. A film nyitánya felveti az összes ünnepi időszakkal kapcsolatos problémát, amit a bevezetőben leírtam, egyszerre megmosolyogtató és elszomorító kórképet festve társadalmunkról. Egy viszonylag normális, kertvárosi családhoz megérkezik a suttyó rokonság, műmosoly fel, kezdődhet az egyre kínosabbá váló vacsora, ám a húrt nem lehet a végtelenségig feszíteni, így a család legkisebb tagjánál, Maxnél el is szakad. A srác kikel magából, hangot adva abbéli bánatának, hogy  a karácsony már nem olyan, mint régen.  A Télapónak címzett levelét dühösen szét is cincálja, majd kiszórja az ablakon.  Nem sejti persze, hogy így darabokban is célba fog érni, csak másnál.

A diszfunkcionális családot ábrázoló  dramedy innen aztán egy huszárvágással vált át fantasy-horrorba, természetesen a vígjátéki elemek megtartásával,  közben pedig még némi tanulsággal is szolgál az önzetlenségről és az ünnep szelleméről. Nem csodálkozom, ha a moziba járók nagy része értetlenül vakarja majd a fejét, hogy ez most mi, manapság már nem ehhez vagyunk szok(tat)va. Dougherty filmje az a típusú minden korosztály számára fogyasztható komisz műfajegyveleg, amihez foghatókat utoljára a nyolcvanas években láthattunk. A legidevágóbb példa a Szörnyecskék, de említhetném mondjuk a Szellemirtókat is. Hogy ez a fajta film mennyire találja meg a közönségét napjainkban az kérdéses, de én reménykedem benne, hogy azért szépen csilingelnek majd a mozipénztárak, mert a Krampusz megérdemelné. Az a baj, hogy manapság sokaktól hallom azt, hogy ha egy horrorfilmre 16-os karika kerül, akkor az már nem is igazi horror. Agymosott társadalmunk egyik tévhite a sok közül, hogy a horrorfilm fő ismérve a hektószámra ömlő vér, és kiomló belek, addig kevesen jutnak el, hogy ez műfaj, minden másikhoz hasonlóan sokrétűbb annál, hogy kimerüljön ennyiben.

A Krampusz sem tocsog a vérben, még vicces is,  sőt megnézetném a 10 éves unokahúgommal is akár. De attól még horrorfilm, és néhol kimondottan hatásos, sőt félelmetes, amihez nagyban hozzásegíti az alkotók abbéli hozzáállása, hogy ne csak a történetvezetés legyen régivágású. A Krampusz látványvilága valami eszement jó, köszönhetően a praktikus effekteknek és a maszkoknak amikhez foghatót oly ritkán lehet látni mostanság.  A lezárás pedig szintén a régi idők hasonszőrű alkotásait idézi, elégedettséggel töltve el jelen sorok íróját. Vétek lenne tehát kihagyni az utóbbi évek legjobb karácsonyi filmjét, ha pedig nem tetszik, akkor vigyen el titeket a Krampusz! 7/10