Jackie Brown egy negyvennégy éves, színes bőrű stewardess, egy kis ócska mexikói légitársaságnál. Mivel vesztegetni való ideje már nincs, jövőjét pedig a munkájából nem tudja úgy építgetni, ahogyan azt szeretné, úgy jut mellékeshez, hogy pénzt csempész át a határon a fegyverkereskedő Ordell Robbienak. Ordell egyik pitiáner embere aztán köp a zsaruknak, így a nő kutyaszorítóba kerül, kénytelen összejátszani a  törvénnyel, hogy elkapják Ordellt. mindeközben, hogy a dolog még komplikáltabb legyen, törvénytelen munkaadója és a rendőrök háta mögött szövetkezik egy Max Cherry nevű óvadékügynökkel, hogy a pénz végül náluk köthessen ki.

Ami a rajongói megítélését illeti, a Jackie Brown igen mostohán kezelt celluloidgyermek, amelynek nem sikerült kitörnie a Ponyvaregény éjfekete árnyékából. Tarantino második, illetve a mai napig legtöbbet idézett dolgozata után  a közönség nem azt kapta, amire számított, és ez a nézői elvárásokkal szembe menő hozzáállás sosem volt biztonságos játék. Na de a szerzői filmek világa nem is a széles közönség igényeinek maximális kielégítéséről szól, hanem - jó esetben legalábbis - a meglepetés erejének célirányosan történő felhasználásáról, aminek következtében kicsit más emberként jöhetünk ki a moziból, és nem pusztán azzal az érzéssel, hogy ismét elfogyasztottunk valamit. A meglepetés pedig a Jackie Brown esetében maximális volt. A harsány és formailag rendhagyó gengszterfilm után a nagypofájú videotékás egy sokkal hagyományosabb, komótosabban építkező filmmel állt elő, ami ráadásul regényadaptáció, és nem saját ötletet dolgoz fel - bár azt, hogy saját ötlet, Tarantinónál ugye a helyén kell kezelni.

A film Elmore Leonard Rum Punch című regénye alapján készült, kissebb-nagyobb változtatásokkal, amiket a rendező/forgatókönyvíró azért alkalmazott, hogy az ő saját kézjegye is egyértelműen kivehető legyen. Mindemellett is hű maradt ugyanakkor az irodalmi alaphoz. Ez persze nem volt túl nehéz, hiszen Tarantino a tv és a mozi mellett Elmore Leonard művein nőtt fel és filmjeiben pont azt teszi, amit Leonard a ponyváiban. Végeláthatatlanul hosszú, de sosem unalmas dialógusokat adnak karaktereik szájába, amiken keresztül nem csak őket ismerjük meg, de a történet cselekménye is ezáltal bontakozik ki. Illetve mind a ketten szeretik nem mindennapi figuráikat (többnyire bűnözők) hétköznapi helyzetekbe hozni, illetve teljesen átlagos dolgokról beszéltetni, mint például gyorskaják, filmek, zenék, divat, ezáltal is közelebb hozva őket a befogadóhoz. A regényben a stewardesst Jackie Burkenek hívják és itt akkor essék is szó az "apró különbségekről", amiktől adaptáció mivolta ellenére is esszenciális Tarantino opusszá válik a Jackie Brown.

A főszereplőt az a Pam Grier alakítja, aki számtalan úgynevezett blaxploitation film protagonistája volt. Ezek a többnyire bűnügyi történeteket feldolgozó olcsó és gyakorta kétes értékű '70-es évekbeli  exploitation mozik elsősorban - de nem kizárólag - az afroamerikai közönséghez szóltak, és hol csak érintőlegesen, hol komolyabban az őket érintő problémákkal is foglalkoztak. Tarantino  művével ezeknek a filmeknek, illetve korszaknak állított emléket. Már a film címe, egyben a főhősnő neve is egy hatalmas utalás, méghozzá Pam Grier egyik leghíresebb blaxploitation mozijára, az 1974-es Foxy Brownra. Apró érdekesség, hogy a film egyik betétdalát pedig az azonos művésznéven tevékenykedő női rapper adja elő.

Quentin azzal a jó szokásával is élt, hogy elfeledett, vagy egyszerűen csak mellőzött, de amúgy tehetséges színészeket rehabilitál és hoz be a köztudatba, illetve az élvonalba. Azzal szerintem nehéz vitába szállni, hogy Pam Griernek ez volt a legjobb szerepe, kicsit olyan, mintha csak az ő kedvéért készült volna el a film, ami  Tarantino fanatikus rajongását figyelembe véve nem is alaptalan kijelentés. Grier mellett pedig ott van az addig csak B-filmekben és tévésorozatokban szereplő Robert Forster, aki az óvadékügynököt alakítja. Elég, ha annyit mondok, hogy ezzel a szerepével az úriember egészen az Oscar jelölésig vitte. Samuel L. Jackson pedig, ahogy a Tarantino filmekben mindig, itt is nagyon jó a sapkamániás Ordell Robbieként.

Ott vannak aztán a Tarantinóra jellemző apró gegek is, mint a saját, fiktív márkák, például a Red Apple cigaretta feltűnése. Megkapjuk az ezt megelőző két film által ikonikussá vált "trunk shotot", azaz a csomagtartóból felvett szubjektív beállítást is. A filmzene ezúttal is igen eklektikus és menő. Hallhatjuk a fent említett blaxploitation mozik betétdalait, de hip hopot és Johnny Casht is. Minden adott tehát egy vérbeli Tarantino kalandhoz, a felemás érzést a film tempója kelthette, illetve keltheti ma is azokban, akik nem tartják a szívük csücskének a Jackie Brownt. A sztori komótosan halad előle, szépen lassan megismerjük a karaktereket, a motivációikat, kialakulnak majd összegabalyodnak a szálak. A cselekmény teljesen lineáris, nincs meg a kronológia összekavarása, amire valószínűleg sokan számítottak 1997-ben, a film bemutatójának idején. Egy ízben ugyan láthatunk egy eseménysort két szemszögből is bemutatva egymás után, de ez sem Tarantino ötlete volt, már a regényben is szerepelt. Ebből is látszik, hogy az ő, és Elmore Leonard világa mennyire hasonló.

A Jackie Brown egy szépen felépített, alkotói manírokat mellőző, az alapjául szolgáló fő művet, illetve az egyéb ihletforrást nyújtó műveket teljes mértékben tiszteletben tartó bűnügyi film. Elsőre talán túl egyszerűnek tűnhet, pedig tele van nagyszerűen kivitelezett dolgokkal, gondolok itt párbeszédekre, beállításokra, vagy egész jelenetekre. Jackie és Max Cherry öregedésről folytatott eszmecseréje a színészek ismeretében például zseniális.

Egyáltalán nem gyenge, sőt véleményem szerint a rendező legjobbjai közé sorolható ez a film, de hogy a leginkább komolyan vehető, az biztos. a Time Out Film Guide-ban a legérettebb filmjének nevezték, nem alaptalanul. 8/10