A francia filmipar rengeteg klasszikus alkotást adott már a világnak az évtizedek során, ám vígjátékok tekintetében talán az egyik legnagyobb dobásuk a Jöttünk, láttunk, visszamennénk duológia volt a 90-es években. A Jean Reno és Christian Clavier főszereplésével készült filmek a francia történelmet felhasználva keveredtek a vígjátékok alapjaival, hogy végeredményül egy sírva röhögős kalandot szolgáltassanak a képernyőn keresztül. 2016-ban pedig a nagy remake és folytatás hullám kellős közepén Jean-Marie Poiré is úgy gondolta, hogy elérkezett az idő arra, hogy folytassa a második rész legvégén lévő lezáratlan, francia forradalom idején játszódó történetet.
1794-ben, a vérzivataros francia forradalom kellős közepén. A fess Godefroy de Montmirail herceg és hű fegyverhordozója, Jacques-Foches, a bolondos, alighogy megérkeznek a 18. századi Franciaországba, máris Jacques-Foches egy újabb leszármazottjába, Jacques Focheaux-ba botlanak, aki nem elég, hogy Napóleon Bonaparte tanácsadója, hanem közvádló is egyben. Rögtön guillotine alá is akarja küldeni hőseinket…
18 évvel a legutolsó rész (Reszkess, Amerika!-t hagyjuk…) után hagyta el Zsákfos száját újra a szaracén szó, ami meg is alapozta az egész epizódot. Jean-Marie Poiré nem akart sokat kockáztatni, így a jól bevált recept szerint építette fel ismét az alkotását. A poénforrás megint csak Zsákfos volt, aki ismételten leszármazottja ellentétét formálta meg, valamint újfent dobálta a szart (khm… valamikor szó szerint) a nézők felé. Bár most Jean Reno egy kicsit a háttérbe szorult, de a komolynak tűnő, fapofával ellátott Merész, még mindig tudott kellemes perceket okozni. A show-t viszont egyértelműen Christian Clavier Fosa vitte el, aki bár továbbra is rettentő vicces volt, pláne ahogy rá tudott csodálkozni még mindig a dolgokra, de néhol már megfáradtan és önismétlően próbálta meg megnyerni a nézőket.
Tény, a harmadik rész nem veheti fel a versenyt az előző kettővel, mert az újszerű hatást sehol, maximum díszletek terén (Mondjuk ebben nagyon odatették magukat a készítők) érték el, de legalább Poiré elmondhatja magáról, hogy ha nem is hibátlanul, de legalább nem Dumb és Dumber Kettyó szinten tudta folytatni a klasszikus elődöket.
A film végi csavar pedig további kérdéseket vethet fel, amikre remélhetőleg a közeljövőben majd válaszokat is kapunk, még több humorral, még több Fossal, és reményeim szerint jóval kevesebb üresjárattal karöltve! 6/10
