Néhány évvel az amerikai polgárháború kitörése előtt járunk a kontinens déli részén. Képzeljük magunkat egy olyan világba, ahol a barna hajúak nem tekintik embernek a szőkéket. A Django elszabadul című 2012-es Tarantino-western pont egy ilyen világot vázol fel, csak ez esetben a bőrszínükkel van baja az embereknek. A szomorú az, hogy ezt a történetet nem (csak) a képzelet szülte, ilyen világ létezett, és ma már szerencsére csak könyvekből, és hasonló művekből láthatjuk magunk előtt; mégis felmerül bennünk a kérdés, hogy mi vezette az embereket ilyen gondolkodáshoz, és ki hagyta ezt az egészet megtörténni. Ezt leszámítva viszont, szerintem nagyon fontos, hogy ilyet is lássunk, hiszen tökéletes ellenpéldát állít.

A történet elején rövid ideg Djangot látjuk mint rabszolga, amikor megjelenik a színen az ex (/ál)-fogorvos fejvadász, Dr. King Schulz, és a rabszolgák fogvatartóit könnyűvérrel legyilkolva felszabadítja Djangot, mondván, rá van szüksége, és a csapat többi ledöbbent tagját is útjára engedi. Dr. King Schulz Django segítségét kéri néhány körözött bűnöző kézre kerítésében. Előtte viszont el kell érnie, hogy a fiatal fiú – és vele együtt a nézők is – bízzanak benne, és megismerjék valódi képességeit ennek a különösen magabiztos embernek, aki csak úgy berobbant a képbe, és nem mellesleg ismeretlenek megöléséből keresi kenyerét. Így tehát a film elején a bizonytalanság egyenértékűvé teszi a nézőt Djangoval, és már-már úgy érezzük, hogy a rabszolgasorsnál rosszabb nem nagyon lehet, bizonytalanul nézzük a láncokról lóhátra került néger fiút. A kérdőjel azonban idővel elhalványul a fejünkben, és akkor tűnik el teljesen, amikor első közös munkájukat sikerrel koronázhatják. Mindketten rájönnek, hogy emberükre találtak: Django így helyzetét kihasználva végre bosszút állhat a kegyetlen rabszolgatartókon, Dr. King Schulz pedig felfedezi az újdonsült társában rejlő tehetséget, így megállapodnak, hogy egy darabig még együtt maradnak. Időközben „munkatársakból” barátokká válnak, és kiderül hogy Djangonak felesége van (Broomhilda), aki most a rabszolgák között legismertebb és legfélelmesebb négertulajdonos ültetvényén, Candielanden tölti napjait istentudja, milyen körülümények között. A két férfi kapcsolata új irányba fordul, és elindulnak az asszony keresésére.

Egy világ, amelyben az elnyomók és az elnyomottak rétegei között eszméletlen nagy szakadék van. Aki ezt a filmet megnézi, biztosan megbotránkozik azon, hogy ilyen gondolkodásmód hogyan létezhetett
tömegesen nehányszáz évvel ezelőtt.
Ebből a világból emel ki Tarantino egy sorstörténetet, ami csak attól lesz egyedi, hogy Djangonak szerencséje volt, és rátalált valaki, akinek eltért a gondolkodása a társaiétól. Az ő kapcsolatuk attól lesz igazán jól működő és erős, hogy egymást tökéletesen kiegészítik, és nem külsőségek alapján ítélik meg a másikat, hanem tényleges belső értékeiket észrevéve. A film felsorakoztatja az emberi tulajdonságok sokszínű skáláját az egyes szereplőkbe bújtatva, a legundorítóbbtól a legemberibb jellemekig. A felállás nagyon egyszerű: a jók megpróbálják kiszabadítani a szeretett nőt a rossz karmai közül. Ez értelmezhető annak metaforájaként is, hogy az egyszerű, de érző lélek szemben áll  nagyzoló, önző, gonosz ellenfelével, kettőjük között pedig ott tátong egy mély szakadék, melyben megbújik valahol a szeretet (Broomhilda képében), és ezt próbálják megmenteni mindenáron azok, akik még képesek kezdeni valamit ezzel a szeretettel, akik értékelni tudják, és vigyáznak rá. Ennek a küldetésnek a rögös útján a két férfi nézetei megváltoznak (hozzá kell tenni, hogy teljesen érthető módon): Django, aki már hivatalosan is felmentett rabszolga az összes ezzel járó extrával, elkezdi élvezni helyzetét, és egyre bátrabb lesz különböző helyzetekben; Schulz pedig rájön, hogy fehér és fekete közt nincs különbség, hiszen a külső csak a látszat, és teljesen hátat fordítva fajgyűlölő embertársainak, feketéknek próbál segíteni bármi áron. Ezt a „bármi áron”-t tényleg komolyan gondolja, és be is bizonyítja, hiszen abban a bizonyos jelenetben a Candie-vel való vacsoránál ő pontosan tudja, hogy mi lesz az egész képmutatásnak a vége, és csak úgy segíthet, ha önmagát áldozza fel. Itt azonban a szerzők egy csepp időt sem hagynak gondolkodni vagy gyászolni, hiszen az események annyira felgyorsulnak, hogy csak kapkodjuk a fejünket Djangoval együtt, és néhány perc vérengzés és revans osztás után már rég nem azzal foglalkozunk, hogy mi történt Schulzzal, hanem azon kezdünk izgulni, hogy Django sorsa vajon milyen irányba fordul ezek után: megint visszaesik a fejvadásszal való találkozás előtti állapotba, vagy valamilyen módon sikerül megoldania, már ha egyáltalán szándékában áll megoldani az újonnan váratlanul kialakult helyzetet. De ott van azért a levegőben, hogy ha nem készülne még valami, akkor már a stáblistát néznék. Django természetesen kamatoztatja a  „mentorától” tanultakat, és egy végső leszámolás után megmenti feleségét, és boldogan elsétálnak a háttérben a naplementével robbanó épülettel.

Ez a film nem csak a rabszolgákról szól. Ez a film szól a barátságról, az összetartásról, az önfeláldozásról, a szeretet erejéről, az embercsoportok közti különbségekről, és nem utolsó sorban a rasszizmusról is. (És azért nincs hiány a jól megszokott vérfürdőből és káromkodásból sem.) Tökéletesen állítja egymással szembe a jót és a rosszat egy létező, bár mára már  egyre inkább visszaszorított emberi problémával felvázolva.
Tarantino és csapata zseniális munkát alkottak, amihez persze kellettek a színészek is, de ez után az alakítás után sem fog senki kételkedni Christoph Waltz, Leonardo DiCaprio vagy Samuel L. Jackson képességeiben. Egy ember történetén keresztül mutatják be a rabszolgák sorsát, lelki világát és álmaikat. Mert bizonyára minden hasonló körülmények között élő sötétbőrű álmodozott néhányszor a rabszolgaság felszámolásáról, és a gazdájukon való bosszúról. 8/10