Bár sosem tartottam sokra, de mindig is kedveltem a Ray Harryhausen-filmeket. A stop motion trükkök egykori mesterének fantáziavilága könnyedén képes magába szippantani, a lényeinek megvan a maguk bája és a filmek hangulata olyannyira sajátságos, hogy nem nehéz túllépni az ezer sebből vérző történetein. Hogy miért pont az ő nevét hoztam fel? Mert Duncan Jones (Hold, Forráskód) várva-várt Warcraft-filmje a Harryhausen-féle fantasy-filmek modern képviselője, egy drámai mélységekkel nem vádolható bűnös élvezet.
Különösképpen a széria rajongói számára, hiszen noha a film elsősorban az ember-ork konfliktust dolgozza fel, Azeroth számos tája, népe rövidebb-hosszabb kitekintések erejéig megelevenedik a vásznon. Ez egyébként az elején roppant zavaró, lévén az első húsz perc tömény utalások tömkelege, ami a játék világát nem ismerők számára még nehézkesebben értelmezhető, de a száguldó felvezetés után szépen letisztul a cselekmény és beáll egy “külsős” számára is követhető tempóra.
Jones jó meglátásának köszönhetően az eredetileg az allisok (itt még főként az emberek) szemszögéből bemutatott történeten módosítottak, ami így kétpólusúvá vált, tehát a hordások (ezúttal még csak az orkok) szimpatizánsai is megkapják hőseiket. Ugyanakkor egyik karaktert sem sikerült igazán jól kidolgozni, egy-egy fő ismertetőjegy (pl.: harcos, vezér, áruló) köré rajzoltak egydimenziós szereplőket és tulajdonképpen a Vikingekből ismert Travis Fimmel Lotharja az egyetlen igazán potens, szerethető hős a sok pótolható side-kick között.
Egyedül a látvány az, ami a cselekménybeli hiányosságokat kárpótolhatja és az ILM csapata bizony kitett magáért. Ugyan A dzsungel könyvéhez képest érezhetően gyengébb a CGI, de nyilván sokkal egyszerűbb állatokat emberszerűbbé animálni, mint teljesen fiktív lényeket nulláról megalkotni. Ráadásul úgy, hogy az egyszerre illeszkedjen a játékokból már megszokott, kissé meseszerű világhoz, valamint ennek ellenére se legyen zavaró, amikor a lényeknek hús-vér színészekkel vannak jeleneteik. Ennek pedig, ha nem is maradéktalanul, de eleget tettek a készítők.
Az ütközetek pedig lehengerlőek, végre olyanok, amilyeneket a műfajtól várni lehetne. Az orkok hatalmasak és úgy dobálják a lovakat, mint az általános iskolás énem a medicinlabdát, a varázslók nem a hasztalan vénemberek szinonimái, hanem akár a csatát eldöntő bajtársak és szinte valamennyi összecsapás olyan brutális, hogy az már bizonyára a PG-13-as besorolás határait súrolta. De ez így is van rendjén, és remélem, hogy az esetleges siker után lassan eljő a nap, amikor a Blizzardnál előrukkolnak egy kőkemény, cenzúrázatlan Diablo-filmmel…
A katakombák kincsvadászaira azonban még biztosan várni kell, mivel a népszerűbb Warcraft-játékok megfilmesítése mögött is jó hosszú út áll, és bár azt nem mondanám, hogy megérte kivárni, de egy jókora piaci rés befoltozása talán éppen ezzel a filmmel fog megkezdődni. A korábban minden kreativitást nélkülöző, néhol már csak pénzmosásnak használt játékadaptációk korszaka ugyanis már lejárt, A kezdetek egy új filmes hullám első sodrása lehet. Minőségét tekintve ugyan még közel sem korszakalkotó, a története sablonokból és klisékből lett összetákolva, viszont a köntös, amibe bújtatták, végre a bőven vállalható kategória. Nem különösebben jó film, de szerethető. 6,5/10
