A kultanime sorozat eddigi részei: Ichi, Ni, San, Shi, Go, Roku.
Habár Japánban már 1907-ben készült animált filmjelenet, a műfaj gyökereit elsősorban a mangáknál és a II. világháború propaganda filmjeinél kell keresni. Akármilyen furcsa is olvasni, a korai Walt Disney filmek - elsősorban a Hófehérke és a Hét Törpe - óriási hatást gyakoroltak a japán animátorok technikáira.
Később a nyugati animációs stílus az egyre élethűbb megjelenés felé fordult, az animéknél pedig megjelentek a stílushoz köthető elemek - mint a nagy szem, a sebességvonalak és a kimerevített képek -, a 60-as években pedig már a nemzetközi légtérben robbantottak olyan világhírű animációs sorozatok, mint az Astro Boy, vagy a Speed Racer. Éppen ezért nagyon remélem, hogy mindenki megcsinálta a házi feladatot, mert innentől még beljebb hatolunk a japán anime-kultúra rétegeibe. Ugyan az első kör felmelegített csészéin még meg sem száradt a szaké, de mivel nem érünk rá foglalkozni a lemaradókkal, elétek rakom a következő adagot. Három kultikus anime második kör, első pohár. Kanpai!
Paprika (2006)
Az már talán az eddigiekből is kiderült, hogy a határtalan fantázia birodalmának nem feltétlenül a Disney fehér tornyai, vagy a Pixar és a Dreamworks stúdiójának csarnokai adnak otthont. Buzz Lightyear elvonóra, Miki Egér pedig terápiára jár, mióta végignézte a 2010-ben sajnálatos módon elhunyt Satoshi Kon utolsó egész estés moziját, a Paprikát.
Ellopnak egy kísérleti fázisban lévő szerkezetet, aminek segítségével a használói képesek belelátni, sőt belépni egymás álmaiba. A gépet azért hozták létre, hogy szorosabb megértést, jobb rálátást biztosítsanak a pszichiátriai beteg és orvosa között (Ezt a szerepet egyébként Amerikában, még a 80-as évek közepén is, egy kis fehér bogyó töltötte be, amit ma csak úgy ismerünk: ecstasy). Mivel a DC Mini névre hallgató készülék még erősen prototípus fázisban van, biztonsági protokollok nélkül képes garázdálkodni szinte bárkinek a fejében. Ekkor már Atsuko Chiba - egy fiatal doktornő - illegálisan használja a DC Mini-t a rendelései során, álombéli alteregója, a rejtélyes tűzvörös hajú nő, Paprika segítségével.
A kísérleti gép kutatói megegyeznek, hogy nem hozzák nyilvánosságra a szerkezet eltűnését, de amikor a csoportot vezető tudós látszólag eszét vesztve, több emelet magasról kiveti magát egy üvegablakon, a média figyelme rájuk szegeződik. Ez után a projektben részt vevő kutatók sorra kezdik az őrület jeleit mutatni, a valóság vásznát pedig egyre jobban feszíti valami megmagyarázhatatlan külső erő, amely egy ponton túl úgy robban a néző arcába, hogy utána az Eredet álomjelenetei nem lesznek többek egy Gumimacik epizódnál.
Amit látunk, egyszerre ismerős és zsigerig ható, emiatt természetesen Hollywood is rácsapott a filmre. Wolfgang Petersen megkezde a munkálatokat az élőszereplős változat előkészületeihez, de az előbb említett Eredet bemutatója szépen keresztbe tett a projektnek. Óriási hiba, mert míg Nolan filmje kétségtelenül látványosan mutatta be az álomszekvenciákat, a Paprika mégis valahogy megkapóbban és ösztönösebben tudta megragadni a tudatalatti birodalmát, annak totális kiismerhetetlenségét és irányíthatatlaságát. Most ugyan még nevettek, hogy a címe akár egy zöldség, de ha jól belegondolok, a film egy dologban tényleg hasonlít egy jóféle paprikához: piszkosul erős.
A cikk a cornandsoda.com-on is megtalálható.
