Végre egy film, amely szakít a blockbusterek bejáratott sablonjaival! Végre egy film, ami az Arábiai Lawrence óta talán először képes igazán élettel megtölteni a kopár sivatagot! Végre egy film, amely könyörtelen eleganciával mutat be egy fiktív diktatúrát, s dönti azt meg audiovizuális orgia formájában! Tehát végre egy látványfilm, ahol a kreatív zseni kiélheti valamennyi nedves álmát! Ez volna A harag útja, George Miller tavalyi remeke, idén azonban sajnos nem maradt más a nézőknek, csak az egykoron (A holló, Dark City) oly nagy becsben tartott, de mára már teljesen elveszett Proyas és a már a premierje előtt pusztulásra ítéltetett ókori Transformerse.
És az a csúfos helyzet állt elő, hogy még csak sajnálni sem tudom. Egyiptomi származásúként képes volt rábólintani arra, hogy saját kulturális gyökereit égesse porig, hogy sötét tónusú noirjait aranyozott giccsbe öntse és, hogy a maradék rendezői kreativitását is félrelökve eszetlenül másoljon a Sword and sorcery szubzsáner legközépszerűbb képviselőitől.
Noha az ennek megfelelően kliséhalmazként definiálható forgatókönyv, valamint az annak karaktereit hiteltelenül megszemélyesítő “színészek” nem segítettek a helyzetén, azért neki, mint rendezőnek illett volna valamilyen keretbe foglalni szereplőinek motivációit, valamint a cselekmény talán markánsabbnak nevezhető eseményeit sem szabadott volna lazán háttérbe szorítani az olcsó harcok kedvéért. Az ilyen, saját cselekményét kibontani sem képes alkotásokra szokás rásütni a “legalább látványos lett” jelzőt, s bárcsak elmondhatnám ezt az Egyiptom isteneiről is.
De nem tehetem, mivel a fegyveres- és közelharcok koreográfiái végtelenül egysíkúak, a lassított jelenetek azon kívül, hogy divatjamúltak még csak nem is illeszkednek jól az akciókhoz, és a CGI is borzasztóan műanyagszerű hatást ad, főleg a büdzséhez képest. Néhány szép nagytotál azért csak akad, ám egy két órás filmnél ilyentől hadd ne dobjak hátast. Főleg úgy, hogy a műfajon (mitológiai ihletettségű fantasy-k) belül keleten Stephen Chow hatodekkora összegből szokott ennél igényesebb látványfilmeket összetákolni, ráadásul úgy, hogy saját stílusa egy cseppet sem látja ennek kárát.
Szóval még csak véletlenül se üljünk ez elé, ugyanis a könnyed szórakozás, de még csak a középszerűség sem itt kezdődik. Proyas premier előtti kifakadásában vannak részigazságok, de alapvetően sajnos jogosan marcangolták szét az új filmjét a kritikusok. Az Egyiptom istenei buta, de nem látványos, hosszú, de nem tartalmas, végül, de nem utolsó sorban: költséges, de mégis olcsó megoldásokkal teletűzdelt förtelem. 3,5/10
