War. War never changes.

Nem lehet elmenni szó nélkül a MARVEL VS. DC csatája mellett a filmvásznon. Míg a MARVEL évek óta tevékenykedik és nyugodt, higgadt tempóban kezdte az építkezést az önálló filmekkel, hogy aztán belevágjon a csapatépítő tréningbe, addig a DC-re inkább a sietség, a kapkodás a jellemző. Ők az amolyan „úgy is mindenki ismeri már a karaktereket” elvbe kapaszkodva, már az elején letudják az egyik közös, csapatépítő filmet, a Suicide Squadot. A döntésük érthető, hiszen a MARVEL szárnyal, az alapjáraton is nagy rajongótáboruk megsokszorozódott, és mi több a kritikusok és a nézők is nagy százalékban szeretik a filmjeiket. A DC próbálkozásai ellenben rendre vegyes fogadtatástól voltak hangosak, elég csak a BvS-re gondolni, aminek mozis verziója nagyon megosztotta az embereket. Az azóta már megjelent Extended Ultimate Edition javított valamicskét a páros összecsapásának megítélésén, de az összkép még így sem olyan tökéletes, mint az a MARVEL filmeknél már-már szokássá vált. Éppen ezért félő volt, hogy a Suicide Squad egy félresikerült próbálkozás lesz. Egy olyan csapatépítő tréning, ami elbukik majd, és ezt csak is a kapkodásnak köszönheti majd. Hiába a sok jó színész, a remek karakterek, új Joker, végre Halrey Quinn nagyvásznon, sokan már az első előzetes megérkezése előtt temették a filmet. A dolgon a marketingkampány se segített sokat, sokan inkább túlnyújtottnak, egy idő után már idegesítőnek találták, hogy a csapból is ez folyik, de úgy látszik, az Öngyilkos Osztag sorsa már csak ilyen. Ám az ilyen helyzetből leadott fonák tud a legszebb lenni. Hogy mennyire szép? Nos, ne siessünk ennyire előre.

A nevem Amanda Waller. Mesterségem címere…

Superman meghalt. Persze mindenki tudja, hogy nem, de na…szóval meghalt. A nagy fejesek pedig elkezdtek aggódni, hogy mi lesz ha a következő Superman majd nem lesz ilyen barátságos? Ha az majd a világot akarja elpusztítani, nem pedig védeni az emberiséget…miközben lebontja a fél várost, de ez most mellékes. Ez a nagy para hangulat odáig fajult, hogy egy Amanda Waller nevezetű, a feletteseitől nem tartó boss lady úgy dönt, hogy a legjobb megoldás a metahumán emberekben van. Waller kisasszony pedig nem ismeri a kispályát, össze is gyűjt rengeteg nevet, akikről elég információt szed össze ahhoz, hogy sakkban tartsa őket. Van a tarsolyában bérgyilkos, pszichopata leányzó, szörnyszülött, piromániás maffiavezér, és minden ami szem szájnak ingere. Waller attól sem riad vissza, hogy egy nem e világi, nem a mi dimenziónkba tartozó boszorkányt is bevessen, de ez még az ő részéről is túl merész vállalkozásnak bizonyul. A boszorkány kiesik az irányítása alól, és ez olyan veszélybe sodorja a várost és a világot, amit egyszerű, hétköznapi emberek és fegyverek nem tudnak elintézni. Itt jön a képbe az imént említett gyilkosok névsora, amit csapattá avanzsál, és célt ad az életüknek. Az már más kérdés, hogy ezek a célok szabályhoz kötöttek, magyarán ha valaki meg akar lépni, az meghal. Erről a nyakukba ültetett kis robbanótöltet gondoskodik, amit Waller kisasszonyon kívül még az osztag élére kinevezett Rick Flag parancsnok is aktiválni tud. Nem könnyű a helyzet, hiszen nem elég, hogy a világot egy természetfeletti lény veszélyezteti, de egy csapat kiszámíthatatlan gyilkost küldenek a likvidálására, ami papíron ugyan jól hangzik, de élesben már nem olyan biztos, hogy kordában lehet tartani őket. Robbanó töltet a nyakban ide vagy oda. Vállukra veszik hát a várost, és nekivágnak a küldetésnek, amihez egyiküknek sincs kedve.

A recept tehát adott, de nézzük milyen lett a végtermék. A film első negyede a karakterek gyors bemutatásáról szól. Nem kell nagy dolgokra számítani, pár perc alatt felvázolják nekünk az adott karaktert, megmutatják, hogy a képességeiket hogyan és mire használják fel, majd ugrunk a következő karakterre és így tovább és így tovább. Előzetesen én féltem attól, hogy még ennyit se fogunk kapni, így megnyugodtam, amikor a szemem előtt zajlott le ez a bemutatási folyamat. Egy-két karaktert leszámítva nem sokat tudunk meg az életükről vagy, hogy miért is lettek azok amik, de bőven elegendő infóval látnak el minket ahhoz, hogy ne vakargassuk a film közben a fejünket, hogy „akkor most az a szakállas csóka ki is valójában?” Ezen a ponton amúgy már kiderül, hogy mely karakterek kapják majd a központibb szerepet, és melyek lesznek csak amolyan töltelékként jelen. Egy két esetben ez nem zavaró, úgy mint Boomerang vagy Diablo, mert nekik mind a humoruk, mind a stílusuk működik, valamint Diablo esetében még egy működő háttérsztorit is kidolgoztak, de Killer Crock valamint Katana esetében inkább az volt az érzésem, hogy csupán egy-egy bizonyos jelenet miatt tették be őket a csapatba. Mindegyikük ott van, kiveszi a részét a csapatból, de ezt leszámítva kb. észre se lehet venni őket, és fel sem tűnne a hiányuk. Ám a főbb karakterek, úgymint Deadshot és Harley Quinn, remekül működnek, és kiegészítik egymást valamint a történéseket is. Will Smith hozza a tőle elvárható szintet, ráérzett a karakterre és végig hiteles is benne. Persze hozzáteszi a maga Will Smith stílusát, de nem ront a karakteren, sőt, inkább pluszt ad. Harley Quinn karakterét pedig csak dicsérni lehet, Margot Robbie erre a szerepre született. Szó szerint ragyog a karakter megformálása alatt, nem válik túljátszott, idegesítő, vihogó kiscsajjá, hanem egy vagány, brutális leányzó ő, akivel nem szívesen futnál össze egy sötét sikátorban. Odacsap ha kell, beszól ha kell, nem félti magát...kb. ilyennek képzeltem el őt a nagyvásznon. Remélem, hogy a későbbi DC filmekben előkerül még a karaktere, én azt se bánnám ha kapna egy egész estés filmet, ami azt mutatja meg, hogy Joker hogyan is vonta a hatalma alá, és teremtette meg a félénk, újonc pszichiáter kislányból a vadmacska Harley Quinnt.

És ha már említettem Jokert, akkor jöjjön hát Joker. Nagy sajnálatomra nincs annyi és akkora szerepe, mint reméltem, de amikor feltűnik a vásznon, akkor annak bizony ereje van. Ez a Joker nem az a vicceskedő Joker, akit egyesek ismernek. Persze röhögcsél néha, és jópofizik is, de összességében ő sokkal komplexebb ennél. Leto a pszichopata, teljesen kiszámíthatatlan oldaláról közelítette meg a karaktert, aminek köszönhetően egy olyan félelmetességi faktort generált neki, amitől megfagy a levegő, ha feltűnik a vásznon. Nem lehet tudni mikor mit reagál, mikor kattan be, csak nézed a reakcióit és vársz, majd végül elégedetten csettintesz, hogy ez igen. Én személy szerint sokkal fontosabb, központibb szerepet adtam volna neki a történet alakulásában, de ezt nevezzük a telhetetlenségemnek. Ezért is szeretném nagyon a már említett Harley Quinn mozifilmet, amiben ők ketten lennének a központ, és amiben egy olyan utazásnak lehetnénk tanúi, amiről minden képregény és filmrajongó álmodik. A tökéletes színészek már megvannak hozzá, már csak valakinek rá kéne harapni.

Ám hiába a jó színészek, a remek karakterek, tökéletesnek mégsem mondható az összkép. A történet sajnos faék egyszerű és kiszámítható, és esetenként kicsit olyan érzése van az embernek, mintha ez már egy folytatás lenne, nem pedig egy első rész. Az, hogy egyes karakterek csak töltelék szereplőként vannak jelen nem zavarják össze az összképet annyira, hogy egy kusza, elkapkodott alkotás legyen a végtermék, de sajna érezni azért, hogy nélkülük is működött volna a dolog. Maga a gonosz, az Enchantress boszorkány nem hordoz nagy extrát magában, de helyenként félelmetes és vizualitást tekintve jól megalkotott gonosz. De ez amúgy az egész film vizualitásáról elmondható, hogy nem spóroltak a semmin, és bizony a trükkök valamint a CGI kapcsán se rezeg ki a léc. Helyenként piszok látványos de egyben hihető is marad. Már amennyire hihető egy ilyen képregényfilm. Amanda Waller karaktere vagány, bevállalós, és bizony kegyetlen is néha. Még engem is meglepett, de ez nem csoda, hiszen a filmben is kifejti, hogy bizony soha senki nem hiszi el elsőre azt, amit hallanak róla. A humor faktora szintén működik a filmnek, bár sajnálatos, hogy az olyan gyerekbetegségeit, mint a felesleges és kő kemény egysorosokat nem tudta mellőzni. Ez főként Deadshot és Flag között zajlik, és helyenként annyira előre látható, hogy csak csóválod a fejed, amikor elhangzik valamelyik szájából egy ilyen magasröptű egysoros.

Öngyilkosok azért nem leszünk

Mindent összevetve, a Suicide Squad nem fogja megváltani a világot. Nem lesz minden idők legjobb képregényfilmje, és nem ez lesz az az alkotás, ami után a MARVEL a szívéhez kap és azt mondja, hogy „sikerült a DC-nek…lenyomtak minket.” De szégyenkeznie se kell, mert hiába egyszerű, hiába érezni rajta, hogy a lépéstartás végett született meg ilyen korán, és hiába mozgat olyan karaktereket, akik nélkül ellettünk volna, még is tele van működő elemekkel, jó karakterekkel, akit remekül hoznak a színészek, és pofás látványvilággal, amik sokat dobnak az összképen. Volt oka az embernek, hogy féljen ettől a filmtől…hogy úgy érezze, a DC részéről ez egy elkapkodott döntés…de David Ayer és csapata egy tökéletesnek ugyan nem tökéletes, de a jövőre nézve egy mindenképpen biztató alapot tettek le az asztalra. És úgy gondolom, hogy az előzetes hiedelmek után ez bizony egy pozitív dolog. Persze lehúzó kritikák és megmondóemberek mindig lesznek, ezen változtatni nem tudunk. War. War never changes. 7.5/10