Hogy rögtön a sűrűjébe csapjak, remélem, hogy a nagy filmes recycling korszakban A Harcosok nem fog terítékre kerülni, mert kár lenne a gőzért. Bár egyszer voltak már erre irányuló tervek, akkor egy tévésorozat keretein belül koptathatták volna a bandatagok a flasztert, abból se lett semmi. Walter Hill kultuszműve az a fajta film ugyanis, ami akkor és ott készülhetett csak el, ahol és amikor elkészült. Nagyságának legfőbb bizonyítéka pedig az, hogy 37 évvel később, egy csepeli panel megnyugtatóan kispolgári komfortjában végigülve is képes annyira szuggesztív lenni, hogy mihamarabbi újranézésre késztessen. Ebből kiindulva pedig elképzelni sem tudom, hogy miféle zsigeri élmény lehetett bemutatása idején, egy mocskos 42. utcai moziban megtekinteni. Ha épp a megfelelő közönséget fogta ki az ember, akkor talán valami olyasmi, mint ami manapság a béna 4DX akar lenni. Az biztos, hogy a néző tutira átérezte a film hangulatát, hiszen amúgy is valami hasonló vette körül.
A helyszín New York, az év 1979. Legalábbis a film bemutatójának éve ez, hogy a történet pontosan mikor játszódik az egyértelműen nem derül ki, bár sejthető, hogy vagy egy némileg alternatív jelenben, vagy egy amolyan finoman disztópikus közeljövőben. Könnyű ezt belátni, hogyha kicsit utána olvasunk a város akkori helyzetének. Hanyatlása már a 60-as években elkezdődött, a 70-es évekre aztán egy igazi bűzös leprateleppé vált, ahol a bűnözési ráta az egeket verte, pedig a csúcspont akkor még hátra volt. Metrószerelvényei pedig olyanok voltak, amik mellett még a jó öreg 3-as is egészen korrektül festene. Sok film állított emléket ennek a sötét korszaknak, ezek gyakorta öntörvényű rendcsinálókról szóló mozik, mint a Taxisofőr, vagy a Bosszúvágy. Hill - aki David Shaberrel közösen a Shol Yurick regényéből írt forgatókönyvvért is felelős - viszont egészen más megvilágításba helyezte a dolgot.
Cyrus, a legnagyobb banda, a Riffek vezére gyűlést hív össze azzal a céllal, hogy egyesülésre buzdítsa a különböző klikkeket, ezáltal uralmuk alá hajtva a várost. Bár a lelkesedés nagy, és úgy tűnik mindenkinek tetszik a terv, az esemény mégis tragédiába torkollik, amikor az egyik banda vezére, Luther (David Patrick Kelly, aki ezzel az idegbeteg hajmetálos fizimiskával erre a szerepre született) lelövi a szónokot. Közben a zsaruk is lecsapnak, a nagy kavarodásban pedig Luther a Harcosok nevű gengre keni a balhét, akiknek így menekülniük kell, úgy, hogy a rendőrökön kívül az összes többi banda is a nyomukban van. A céljuk Coney Island, ami most távolabbinak tűnik, mint valaha, és hogy Luther miért is lőtte le a vezért, arra csak a lezárásban derül fény.
Ez a film tehát nem a megkeseredett kisember, vagy esetleg a törvény elszánt szolgáinak szemszögéből vizslatja a várost elárasztó bűnözés problémáját, hanem őket és még sok másik embertípust is a perifériára szorítva, kizárólag a Mechanikus narancs világát idéző bandákba szerveződött fiatal bűnözőkre koncentrál. Zsiványromantikával átitatva, képregényszerű karaktereken keresztül – és képregényeket idéző vágásokkal - mutatja be világukat, melyben nincs helye másnak, csak a bagoly módjára éjszaka portyázó bandáknak. Rendőrök időnként megjelennek ugyan, sőt az egyik Harcos a halálát is leli miattuk, egyet pedig bekasztliznak, ha már tálcán kínálta magát, de egyértelmű, hogy nem ők jelentik az igazi fenyegetést. Civileket pedig egyszer láthatunk csak a másfél óra alatt, egy buliból hazafelé tartó társaságot, akik az ekkor már igencsak zilált antihőseinkkel egy metrókocsiba kerülnek. A huligánok nagyjából ügyet sem vetnek rájuk, hisz éppen van jobb dolguk is ennél, a középosztálybeli társaság pedig félelemmel vegyes undorral tekint végig rajtuk, majd biztos, ami biztos alapon, inkább leszállnak.
A Harcosok urbánus környezetbe helyezett westernként is felfogható, amiben nincsenek jók, csak rosszak, illetve náluk is rosszabbak, a néző pedig csupán a felvázolt világban elfogadott morálhoz leginkább igazodó antihősökkel szimpatizálhat. És fog is, egyszerűen azért, mert menők, tökösek, nem szaroznak, saját törvényeikhez és egymáshoz pedig hűek. Ezek az elnagyolt, de a maguk módján kedvelhető karakterek viszont csak a megfelelő audiovizuális körítés mellett tudnak igazán élni és érvényesülni. Plusz, mivel a sztori önmagában eléggé karcsú, és a figurák emlékezetesek ugyan, de azért eget verő színészi alakításokat nem ettől a műtől kell várnunk, így kell még valami ami elviszi a hátán a filmet. És ezt meg is kapjuk. László András hideg képein még a húgyfoltos és ázott papírhulladékkal tarkított aszfalton megcsillanó lámpafény is gyönyörű tud lenni. Kamerája beleránt minket a film világába, úgy érezzük, mintha mi is ott rohangálnánk a kihalt metróállomásokon, és olyan, mintha a Harcosokkal együtt érne minket a hajnal a homokos tengerparton, Barry De Vorzon szintetizátorfutamai pedig rátesznek az egészre egy lapáttal. Videoklipszerű, esszenciális nyolcvanas évek érzés, a legminőségibb fajtából, annak ellenére is, hogy még pont az előző évtizedben született meg, ily módon viszont irányadónak is tekinthető.
8/10
Ha tetszett amit olvastál, kövess minket Facebookon vagy Twitteren!
