Az Ubisoftnál valószínűleg tudatában voltak annak, hogy valami nagyot alkottak abban a pillanatban, amikor kiadták az Assassin's Creed második részét, illetve tovább folytatták Ezio Auditore történetét a Brotherhoodban. Ugyanakkor fel lehetett tenni azokat a kérdéseket, hogy miként lehetne kijavítani azokat a hibákat, amiket anno az első epizódnál elkövettek. Hogyan rugdalják be azokat a ziccereket, amiket Altaïr kihagyott? Hogyan emeljék fel Altaïrt igazi asszaszin legendává? A válasz egyértelmű volt. Készíteni kell egy olyan játékot, amiben bár Ezioval játszunk, de Altaïr a főszereplő, valamint nem a jövőbe tekintünk, hanem visszatérünk a múltba. Mindezek után pedig megalkották a Revelations-t, ami sikeresen tett pontot az ügy végére.
Ezio, bő 10 évvel a Brotherhood történései után, megöregedve ugyan, de még mindig lelkesen próbálja megtalálni a válaszokat a kérdéseire. Egészen az egykori asszaszin főhadiszállásig, Masyaf városáig utazik, ahol úgy hiszi, végre célba érhet. Noha, az ottani titkos ajtó zárva van, a Konstantinápolyban elrejtett kulcsok megtalálása pontot tehetnek az ügy végére. Altaïr legendája újra előjön, a végső harc pedig megkezdődik...
A készítők nem kis fába vágták a fejszéjüket. Ugyanis nem elég, hogy Ezio történetét megpróbálták valahogy lezárni, illetve Desmond kalandját tovább folytatni, ugyanezzel a levegővétellel Altaïr számára is el akarták hozni a végső nyugalmat. 3 az 1-ben sztori, asszaszinokkal és templomosokkal, legendákkal és tanítványokkal, múlttal és jövővel. Az Ubisoft nem hiába virágzott ez idő tájban, hiszen ilyen szintű vállalkozásba, csak egy csúcson pörgő banda kezdhetett bele.
Bár olyan sok eget rengető újítást nem kaptunk a nyakunkba a korábbi részekhez képest, a játék kronológiai helyét, valamint feladatát elnézve, nem is biztos, hogy probléma ez. Persze, a kampós eszköz, a bombakészítés, vagy a bandaháborúk stratégiai harca is jópofára sikeredtek, lényegi dolgokban nem történt változás. A játékmenet a korábbiakhoz hasonló, szekvenciákra bontott, akciódús, kalandozás. A Ubisoftnak egyetlen egy feladata volt, a történetet úgy lezárni, hogy mindenki elégedett legyen.
SIKERÜLT! Noha nem lett hibátlan, az előző Ezio történetekhez képest jóval szürkébb játékmenetet kaptunk a készítőktől, de mégis sikerült célba érnünk. A kulcsok megszerzése, és az ebből adódó Altaïr emlékek felidézése koronázták meg az egész játék élményét, hangulatát és méltó lezárását. Bár a visszaemlékezésekben igencsak meg volt kötve a kezünk, a tény, miszerint végre kapunk információt az egész Assassin's Creed széria legrejtélyesebb asszasszinjáról, durván feldobta az egész kalandozást.
Így pedig a Revelations az AC-franchise Sötét lovag: Felemelkedés-e lett. Magasan volt a léc, az elvárások az egekben, a végeredmény pedig, ha nem is hibátlan, de egyértelműen több, mint korrekt lett. Talán nem is lehetett volna jobb játékot készíteni olyan teher alatt, ami az Ubisoft fejlesztői nyakában volt. És így is helytálltak. 8,5/10
