Style equals substance - Danny Boyle legjobb filmjei

2017. február 20. - Duba Dániel

Mióta Danny Boyle 1996-ban megrendezte a Trainspottingot, tisztán felismerhető rendezői védjegyekkel ellátott és markáns stílussal rendelkező filmeket készít, melyek habár mindegyike különböző – legyen szó akár hangulati vagy műfajbeli sokszínűségről –, mégis rengeteg mindenben hasonlítanak, vagy még inkább ismerős jegyeket hordoznak magukon. Ötletesen megvalósított, egyedi vizualitás. Üresjárat nélküli narratíva. Dinamikusan alkalmazott és mindig jól válogatott zenék. A sort hosszan lehetne folytatni, de egyvalami biztos, a filmjei hatással vannak a nézőkre, képesek katarzist okozni és nem utolsó sorban piszok-mód szórakoztatóak. Itt az ideje tehát összeszedni a legfontosabb filmjeit – kihagyva pár kevésbé jelentősebb darabot, mint mondjuk Az élet sója, vagy a Millions –, egy-egy emlékezetes jelenetet aláfestő zenével megtámogatva, hogy a napokon belül mozikba kerülő T2 Trainspotting elé már felkészülten ülhess.

danny_boyle_t2.jpg

Sekély Sírhant (1994)

sekely_sirhant_1.jpg

Talán a filmek közül a legkevésbé muzikális darab, de most, hogy hallgatom, a fő téma elején, mintha lenne egy kis Silent Hill.

Ez a mindössze harminc nap alatt leforgatott film volt Danny Boyle áttörése a kis költségvetésű TV-moviek és sorozatepizódok után, valamint indította el a komolyabb színészi pályán Ewan McGregort, akinek ez előtt szintén leginkább csak minisorozatok jutottak. A Sekély sírhant karrier szempontjából tekinthető akár a Trainspotting előjátékának is, ahol a direktor fontos kapcsolatokra tett szert,  és összeszedte a később jól bevált csapatát, például John Hodge írót, akivel azóta számos filmen dolgoztak együtt, többek között a Trainspotting első és hamarosan mozikba kerülő második részén is. A Sekély sírhant alap problematikája három barát körül kulminálódik, miután felfedezik az új lakótársuk hulláját, egy nagy rakás zsíros dollár társaságában. Ezután kihívják a rendőrséget és becsületesen leadják a pénzt… Na persze, hogyne. A hullát eltüntetik, a dohányt pedig megtartják. Csakhogy a pénznek van egy olyan kellemetlen tulajdonsága, hogy pici kis bogarat ültet a gyengébb jellemű emberek fejébe, a három barát közül pedig bizony egyik sem az a kifejezett fehér lovag…

Trainspotting (1996)

trainspotting_2.jpg

A soundtrack tele van elektronikus és pop számokkal, így az Underwold-féle Born Slippy, vagy Iggy Pop Lust for life-ja helyett, ezt a szörnyű, ‘90-es évekbeli rádiózene szörnyeteget hallgathatjátok meg a film közepi montázsból. Józanul senkinek nem ajánlom. Meg ha jól belegondolok, amúgy se.

Danny Boyle stílusa végleg kibontakozóban. A Ponyvaregény mellett a ‘90-es évek egyik legnagyobb kultfilmje ugyan azóta már rengetegszer másolt - és éppen ezért ismerős - megoldásokkal dolgozik, de 1996-ban ez mind őrülten friss volt és nyers, és egyszerre érezted magad tőle feldobva és közben jó alaposan lehúzva. Renton, Spud, Sick Boy és Begbie “csak még egy utolsó” intravénás balhéja, a kisbetűs angol rendezők közül átemelte Danny Boyle nevét a vastag betűvel szedett nagypályások közé, és az Oscar jelölésig röpítette John Hodge írót. Az eredeti regényt elkövető Irvine Welsh is cameozik a filmben, de az akkor még null-kilométeres Kelly Macdonald hetyke idomait színészi képességeit is itt ismerhette meg a világ először. Válaszd az életet. Válaszd a munkát. Válaszd a karriert. Válaszd a rohadt nagy TV-t, és ugorj neki ennek a filmnek, mert hamarosan érkezik a második rész, az eredeti gárdával.

A part (2000)

a_part_main.jpg

Amellett, hogy a score-nál közreműködött Angelo Badalamenti is, maga a sorundtrack nagyon jól össze lett illesztve a film hangulata köré. Az album egyik legjobb száma – ami a Sugar Ray nevű bandától egy meglehetősen szokatlan hangzású, utópisztikus darab – ontja magából a felhőtlen szabadság érzését.

Alex Garland saját utazási élményein alapuló – és egyébként iszonyat jó – The Beach című könyvének adaptálása. Danny Boyle zsenije kellett hozzá, hogy ez a kiváló alapanyag, ha lehet még erősebb audiovizuális formát öltsön. Az akkori trailerek Leo következő Titanic utáni romantikázását sejtették egy csodás édenkerti paradicsomban, de amikor a lányok becsődültek a mozikba csajos estét tartani, Leo, a kisfiús mosolya helyett egy kupica kígyóvérrel köszöntötte őket. A továbbiakban pedig a teljesség igénye nélkül: drogok, szex, titkos térkép, gyilkosság, őrület, “sutra cu putovati mnogo milja biciklom”, cápatámadás, félrekúrás, halál. Danny Boyle talán legalulártékeltebb, de szerintem egyben egyik legjobban sikerült filmje, amelynek legalább akkora klasszikusnak kellene lennie, mint a Trainspotting. Az évtizedek óta tobzódó travel junkie társadalom egyik alapfilmje, a neo-hippi közösségek utópisztikus álmaiból való felriadása, a paradicsom örök keresésének lecsupaszított, XXI. századi megfogalmazódása. A soundtrackje pedig talán a legjobb mind közül. “No offence an' all, but, you're fucked in the head, right?

28 nappal később (2002)

28_nappal_kesobb.jpg

A shopping jelent alatti felszabadult mókázást festette alá ez a szám. Vacilláltam, hogy a Blue States - Season Song-ja kerüljön ide, de ez az őszinte prüntyögés, ami végigkíséri a számot, mindig megmosolyogtat.

Az újkori zombifilm-hullám egyik legemlékezetesebb képviselője. Tizennégy évet kellett várni, hogy aztán ismét egy angol film nyújtson újat a műfajban a tavalyi Kiéhezettekkel, ami aztán Koreának is sikerült a Train to Busannal. A 28 nappal később jeleneteit pár utólag felvett snittől eltekintve pontosan olyan időrendi sorrendben vették fel, ahogy az a filmben is látható, mindezt a 9/11-es terrortámadás napjaiban. Anno a főszerepet felajánlották Ryan Goslingnak is, de ami azt illeti Cillian Murphyvel se jártunk rosszul, karrierjének egyik legerősebb alakítását nyújtja. Danny Boyle rengeteg beállítást emelt át általa látott régi háborús fényképekből, ennek köszönhető a végig nyomasztó és súlyos atmoszféra. Egységes látványvilág és iszonyúan erős hangulat jellemzi a filmet, melynek legdurvább jelenetei nem csak a vért locsolják szét a vásznon, hanem megmutatják, hogy kisebb csoportok miként képesek elkorcsosulni, és felhagyni civilizáltságukkal egy esetleges válsághelyzetben, és hogy még ebből a káoszból is létezik kiút. De hagyjuk is az okoskodást, ez a film egyszerűen csak az egyik legkirályabb zombifilm evör (sic!).

Napfény (2007)

napfeny.jpg

A score Mercury című száma a film egyik utolsó nyugodt pillanatában hallható, amikor még minden rendben volt. Ambient, chillout és szeretet, de a háttérben már ott motoszkál valami baljós végzet-szerűség.

Egy csapat tudós útnak indul az űrben egy nagyváros méretű atombombával megpakolva, hogy minden idők legnagyobb mesterséges robbantásával újraindítsák a haldokló Napot. Ha ez a story nem Alex Garland (aki, mint tudjuk, azóta már az Ex Machina befutott rendezője) és Danny Boyle immáron második kooperációjából született volna, minden bizonnyal egy újabb Mag szintű blődséget kapunk. A Sunshine ehelyett egy remek sci-fi-dráma-slasher keverék, aminek tovább emeli a fényét John Murphy azóta már rengeteg filmben és trailerben újrahasznosított zenéje, valamint Boyle kreatív rendezése, ahogy az űr fagyos sötétjébe is becsempészi a tüzet és a reményt. Na jó, az előbbinek a szereplők annyira talán nem örültek… Látványos, feszült és hatásos sci-fi, mely műfaj most már nem ismeretlen a rendező előtt. Reménykedjünk benne tehát, hogy még visszatalál hozzá, legalább egyszer.

Gettómilliomos (2008)

gettomilliomos_1.png

Az indiai motívumokkal gazdagon meghintett soundtrack leginkább hip-hop és rnb-pop vonalon mozog, teszi ezt ennek ellenére meglehetősen hallgatható formában. A Paper Planes az egyik legdrámaibb jelenetet oldja fel, hogy a szám kezdetével lezárjon egy fejezetet, végeztével pedig megnyisson egy újat.

Ha tudni akarod, ki az a Danny Boyle, nézd meg a Gettómilliomos első és utolsó tíz percét. A nyolc Oscar-díjat nyert alkotás nagyobb sztárok, vagy egyáltalán bármilyen ismerős arc szerepeltetése nélkül tarolta le a 2008-as szezont. Szereplőinek legtöbbje addig sosem állt még kamera előtt, mégis az alakítások megdöbbentően hitelesek. Egyben ez Boyle leginkább vizuális filmje, ahol a kamera szinte sosincs egyenesben, a képek pedig állandó narancs színben fürdenek. Mindemellett talán ez a rendező leginkább mainstream alkotása, amely szívében egy valóságos feel-good romantikus film, árnyalataiban pedig egy szocio- és testvérdráma. Nyomokban tartalmaz gengszerfilmes elemeket,  ezenkívül pedig egyfajta hommage az indiai filmipar és egész Bollywood előtt. Megnézni kicsit hasonló élmény, mint a Whiplast. Néha fájdalmasan kemény jelenetei vannak a nyomor, a kíméletlen emberi kapzsiság és gonoszság bemutatásával, mégis akkora pozitív érzelmi löketet és katarzisélményt ad az embernek, hogy amint leperegtek az utolsó képei, legszívesebben azonnal indítanád újra. A zenei front egyrészt megnyerte az Oscart  A. R. Rahman betétdalával (akivel később a 127 óra score-ján is dolgoztak), másrészt minden eddiginél nagyobb részt vállalt a történetmesélésből, szerves részét képezve a narratívának. Erre a legjobb példa a nyitó képsorok utáni hajsza a nyomornegyedben, ami egy akkora audiovizuális aranylövés, hogy kifolynak tőle a szinesztéziába zavarodott érzékszerveid.

127 óra (2010)

127_ora.jpeg

Ezt a dalt valójában nem a filmben, hanem az előzetesében használták fel, de a Band of Horses szerzeménye olyan jó, hogy simán veri a soundtrack összes számát.

James Farnco one man showja, melyet a túlélő, Aron Ralston könyve alapján és szoros együttműködésével készítettek. A kalandor lélek Ralston beveti magát utah-i Canyolands Nemzeti Parkba, hogy aztán egy kis csajozás és barlangfürdőzést követően öt klausztrofób napot töltsön jobb kezével beszorulva egy szikla és a barlang fala között. A jó kedélyű és örök optimista Ralston az első napokban még bízik a segítségben, de az ötödik napon, mikor már hallucinációk gyötrik a fáradtságtól, testét pedig kezdi megtörni az étlen-szomjúság, rájön, hogy csak egyetlen módja van a szabadulásnak, hátra kell hagynia valamit… Az apró flashbackekkel tűzdelt mozi végig elképesztő képekkel és feszült reménykedéssel tartja fent a nézőben a figyelmet, de az az igazság, hogy ennél a filmnél úgyis mindenki nagyon jól tudja mi is lesz a történet vége. Mikor pedig az utolsó 10 percben eljön az a nem is túl rövid jelenet, Boyle még a biológia horrorba is belenyúl kicsit, hogy aztán a szabadulás pillanataiban csak az újjászületéshez fogható katarzis söpörjön végig rajtad, hosszú perceken keresztül, egészen a stáblistáig. Sírni fogsz, mint egy kisbaba.

Transz (2013)

transz.png

Az brit illetőségű UNKLE, 2007-es War Stories című albumáról származó Hold My Hand pörgeti fel a fordulatszámot a film eleji heist jelenet alatt. Mikor anno moziban néztem a filmet, és ez a szám már az első pár percben lekevert egy nyaklevest, rögtön tudtam, hogy jó helyen vagyok.

Sci-fi, horror, dráma, rom-kom (Az élet sója), most meg egy profi módon levezényelt, enyhe erotikával fűszerezett techno-thriller, egészen elképesztő alakításokkal. Mondhatni, hogy meglepetésfilm, végig intenzív, a látvány nagyon erőteljes és összetéveszthetetlenül magán viseli az angol direktor keze nyomát. A film egyáltalán nem kíméli a szereplőit, a nézőket viszont olyan képekkel kényezteti, mint mikor egy pár másodperces snittben, a kamera lentről felfelé, minden szégyenlősségtől mentesen végigpásztáz Rosario Dawson meztelen testén. Na itt rögtön világossá válik előttünk a címválasztás precíz helyénvalósága. Az emlékezetkiesés labirintusában bolyongó James McAvoy hipnotikus utazása a saját elméjében, a gyönyörű és veszélyes Rosario Dawson és a gengszter Vincent Cassel alkotta szenvedélytől túlcsorduló háromszögébe zárva. 2013 egyik legélvezetesebb filmje, Boyle nem tud hibázni.

Steve Jobs (2015)

steve_jobs.jpg

Ezt a filmet nem a zenéjéért szeretjük, de a visszafogott elektronikával fűszerezett score-t tulajdonképpen nem rossz hallgatni. Jöjjön ebből a kis lightos, mechanikus lüktetésből pár perc.

Ebben a filmben az az egészen elképesztő, hogy megszakítások nélkül képes úgy fenntartani a néző figyelmét a film utolsó másodpercéig, hogy közben szinte nem történik semmi. A mű Steve Jobs három nagy performansza előtti percekbe enged bepillantást úgy, hogy magából a keynote-okból nem mutat végül semmit. Mintha egy dokumentum filmet néznénk játékfilmes eszközökkel bemutatva, legfőképpen Jobs karakterére koncentrálva. A Christian Bale helyét a főszerepben végül átvevő Michael Fassbender a legnagyobb method actorokkal megegyező színvonalon uralta a jeleneteit és harapott bele a szilícium almába. Danny Boyle vezénylete, valamint Aaron Sorkin mondatai precízek és tűpontosak, Alwin H. Küchler kamerája pedig egyszerűen csak megmutatja amit meg kell. Sokaknak ez rutinnak tűnik, de valójában a jó szó erre a profizmus.

+ T2 Trainspotting (2017)

trainspotting_2_1.jpg

Aki azt hinné, hogy a Terminator 2 egyfajta rebootja jönne a drogfüggő T1000-rel, amint olvadt fémet melegíti egy kiskanálban, az téved. Renton és a haverok március 2-án a magyar mozikban is debütáló következő eljövetele - ha hinni lehet a már napvilágot látott első kritikáknak -, nem lőtte túl magát a folytatások tipikus hibáival. Megőrizte az előző rész őrült humorát, feljebb csavarta annak már amúgy is erős vizualitását és tovább vitte húsbavágó, komor realitását. Semmi kétség, már most tudom, hogy nálam nagyon be fog találni a film, így igen, jól látjátok, látatlanban helyt adok neki a listán. Zenei téren erős anyagra számítunk, és habár már elérhető a filmben szereplő számok listája, nem rontjuk a meglepetés erejét. Amint láttuk a filmet, jön a kritika is, már nem kell sokat várni.

Stílus és tartalom egyensúlyban

A Moviemaker egy 2013-as cikkjében Danny Boyle saját maga ír a rendezés 15 aranyszabályáról. Olyan nem túl eredeti (de mégis azt kell mondjam jogos és láthatóan állandóan használt) gondolatok mellett, mint a "hallgass az ösztöneidre", vagy "mindig adj bele 100%-ot" mellett, szerepel egy olyan pont is, amit valahogy úgy lehetne lefordítani, hogy "mindig menj el egészen a végsőkig, feszegesd a határokat". És pontosan ezért fordulhat át a Napfény utolsó harmada slasher sci-fibe, ezért markolod a széked karfáját a 127 óra utolsó percei alatt, és ezért döngöl a földbe, majd emel fel minden alkalommal a Gettómilliomos az elejétől a végéig, vádoljuk akármennyire is hatásvadászattal a filmet. Danny Boyle pedig bevállalja, mert ez kell ahhoz, hogy elvigye a nézőt egészen szikla pereméig, ahonnan akár leugorva tapasztalhatjuk meg a zuhanás félelmetes és felszabadító érzését – mint A part című film főszereplői, amikor egy szikláról elrugaszkodva jutottak be a paradicsomba –, vagy a felemelkedés érzését – amint Renton kimászik Skócia legdurvább wc kagylójából –, vagy hogy csak lenézhessünk a magasból, és elmondhassuk amit Salim egy épülő felhőkarcoló tetején a Gettómilliomosban: "I am at the center... of the center".

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!

A bejegyzés trackback címe:

http://supernaturalmovies.blog.hu/api/trackback/id/tr1612165051

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

gigabursch 2017.02.21. 18:01:04

Ebből csak a T-t láttam.
De az egy foshalom.
Szerintem...

Kelly és a szexi dög 2017.02.21. 18:21:51

volt akinél a Napfény vitte a pálmát... :)

MEDVE1978 2017.02.21. 19:32:45

A part zseniális, az egyik kedvencem. A Trainspotting és a Part is egyértelműen fiatal felnőtt film, a kevéssé nyitott emberek nem fogják érteni. Józsi bácsi miközben felhörpinti a napi első felest, köpve megjegyzi, hogy "fú, a büdös drogosok".
Mindkettő egyértelműen az elvágyódásról szól, arról, hogy van egy fos, átlag hivatalnok életed, a társadalom és a családot elvárása, hogy mit kellene csinálnod és milyennek kellene lenned és valami mást, jobbat akarsz vagy csak eleged van az elvárásokból. A Trainspottingban a heroinba menekülnek ez elől, a Part egzotikusabb koktél: nyárral, tengerrel, csajokkal és fűvel.

lajcsi1975 2017.02.22. 10:38:38

A Trainspotting azé JÓ film mert habár a keménydrogok körül forog a történet , az üzenete mégis az hogy ez igazábol nem vezet sehova.