Senkinek sem kell bemutatni, mert mindenki hallott már róla. Vannak, akik csak fél füllel, de a legtöbb cinefil valósággal isteníti. És ez nem véletlen, olyan életművet alkotott, amihez hasonlóval Amerikában nem találkozhatunk, miközben magát elhatárolja a szerzői filmtől.

Mindig a költségvetésen belül marad és a határidők előtt végez. A színészek imádnak vele dolgozni, mert hagyja őket a saját módjukon játszani és csak alkalmanként szól bele, akkor is biztató szándékkal. Eastwood úgy tanulta a rendezést, hogy figyelte a régi motorosokat, az igazi profikat, a fiatal, feltörekvő tehetségeket, az egyszerű, de figyelmes iparosok munkáit. Aztán tökéletesítette tudását Sergio Leone oldalán, akinek mindig is csodálta a lélegzetelállító panorámáit, és Don Siegel segítségével, akivel öt filmet készítettek. Az első Oscar-díját, amit a Nincs bocsánat című filmjéért kapott, ennek a két mesterének ajánlotta. Közülük végül az utóbbi gyakorolta a nagyobb hatást rá, türelmetlen ember lévén, aki könnyedén elunja magát, ha egy jelenettel sokat kell bíbelődni, közel áll hozzá Siegel gyors tempója. „Pontosan tudta, mit és hogyan akar felvenni és soha nem is forgatott annál többet. A rám gyakorolt hatása meghatározóvá vált, abban, hogy tudjam, mit akarok és mik a terveim az adott filmmel.” Siegel, mint Hollywood klasszikus korának legtöbb nagy alakja, vernakuláris rendező volt, aki a legismertebb műfajokban alkotott.
Clint első filmje rendezőként a Játszd le nekem a Misty-t volt, egy szolid, mégis ijesztő történet a megszállott szerelemről. Az otthonához közel vette fel egy kis stábbal, de szerencséjére Siegel elvállalt egy kisebb szerepet a filmben, arra az esetre, ha útmutatásra lenne szüksége.
Az évek során mindenféle filmet rendezett, westernt, drámát, vígjátékot, még életrajzi filmet is, de valójában egyik sem illik bele igazán a műfajok széles kereteibe. Sem a Fakó lovas, sem a Nincs bocsánat nem hagyományos western, a Bronco Billy mind tónusában, mind témájában eltér a kortárs komédiákétól, a Bird pedig (Charlie Parker, az egyik legnagyobb jazz-legenda életét feldolgozó film) sokkal sötétebb, kevésbé ünnepélyes, vagy szentimentális, mint a legtöbb életrajzi alkotás. Ezek hasonló stílusban készültek, de ami igazán közös az az alkotói attitűd, a nem erőltetett naturalizmus. Határozott és egyenes rendező, egyszerűen és könnyeden szeret alkotni, anélkül a filmjeiben erőltetett figyelmeztetéseket, vagy magyarázatot adna. Az emberek gyakran hiányolják a filmjeiből a humort. Egy felforgató rendező, aki arra törekszik, hogy ne értsék meg feltétlenül gyorsan és a filmjein ne legyen észrevehető a kézjegye. Ez is a szerzői film kialakulása előtti klasszikus hollywoodi attitűd.

 
Bird – Charlie Parker élete (1988)
„There are no second acts in American lives.” (F. Scott Fitzgerald)
Charlie Parker, az autodidakta módon tanuló, önpusztító zenész, aki a szegénynegyedből kitörve a negyvenes-ötvenes évek jazzének legforradalmibb alakja volt. A film próbál objektív maradni és szégyentelenül őszinte, minden pátosztól mentesen.
Az egyik legszemélyesebb filmje. Eastwood szintén magától tanult meg zenélni, a jazz nagy szerelmese és a szaxofonos játéka abban a pillanatban ámulatba ejtette, ahogy először meghallotta, 1946-ban. A film csodálattal adózik a zenész zsenialitásának, de egyértelműen elutasítja Bird felelőtlen magatartását. A film lényegében arra mutat rá, mi a következménye, ha az ember nem törődik a következményekkel és nem értékeli kellően a talentumait.
Forest Whitaker elképesztő energiákat mozgósított azért, hogy a lehető leghitelesebben el tudja játszani a címszerepet. Zeneórákat vett, Bird számtalan ismerősét felkereste, akik még a heroin függősége előttről ismerték. A szer használóival is sokat beszélgetett, hogy meg tudja érteni a karakterét, később azt nyilatkozta, olyan nyomorultul érezte magát, ahogy egyre jobban megismerte azt az embert, akit meg kellett formálnia, hogy egyre inkább kezdte megérteni, miért próbálta megölni magát és miért fordult a drogokhoz. Whitaker szerint borzalmasan nehéz élete volt és sokáig eltartott, míg ki tudta verni a fejéből az ő gondolatait. Az alakítását Cannes-ban a legjobb férfi színésznek járó díjjal ismerték el.

Nincs bocsánat (1992)
Amikor a western műfaja már haldoklott, akkor a zsáner legismertebb alakja megalkotta azt a filmet, ami kíméletlenül rombolja porig a romantikával átitatott amerikai western toposzait. Épp úgy, ahogy közel harminc évvel azelőtt Sergio Leone tette ugyanezt, a San Franciscó-i fenegyerek segítségével.
Szokatlanul érzékeny hangvételű film, ami kertelés nélkül mutatja be a Vadnyugat valódi arcát. Egy sivár, lelketlen világba csöppenünk bele, ahol már a remény is elveszett.
A zenei főtémát maga Eastwood szerezte, de számtalan más filmjében is részt vett a filmzene megalkotásában.
Egy történet arról, ahogyan az emberek erőszakra vetemednek, vagy kényszerülnek, félreértések révén, helytelen és felesleges büszkeség miatt, erkölcsi korlátoltság miatt.
A filmet maga a rendező egy olyan alkotásnak szánta, amelyben elismeri a felelősségét az életének bizonyos negatív aspektusaiban.
Ez nem egyféle módja a gyónásnak, ez egy öntudatos, borongó, kétértelmű, a western történetében pedig egyedülállóan mély érzelmekkel telített nyilatkozat.

Tökéletes világ (1993)
Ez egy teljesen méltatlanul hanyagolt remekmű. 1963 októberében Texas egyik legveszedelmesebb embere, Butch Haynes (Kevin Costner) megszökik a börtönből, majd túszul ejt egy nyolc éves kisfiút, Phillipet. Egy sokat látott ranger, Red Garnett (Clint Eastwood) és egy sereg vérszomjas zsaru ered a nyomukba, akik mihamarabb szeretnék letudni a dolgot, hiszen hamarosan JFK Dallasba érkezik. Butchról persze kiderül, hogy nem a lelketlen, eleve romlott törvényszegők népes táborához tartozik, miközben az is nyilvánvalóvá válik, hogy Phillip számára, akit édesanyja egyedül nevel, a börtöntöltelék hamar pótapává válik. Ahogy egyre inkább ráébred Butch, hogy hiába menekül, úgy is utolérik, úgy lesz egyre fontosabb számára a fiú.
Érzékeny és naturalista ábrázolásmód, a pátoszosság teljes hiánya jellemzi a filmet. Az, hogy miért nem vált épp úgy ikonikussá, mint a rendező legtöbb alkotása, számomra talány, azok számára, akik még nem látták volna, csak ajánlani tudom.

Titokzatos folyó (2003)
Három fiatal srác, Jimmy (Sean Penn), Dave (Tim Robbins) és Sean (Kevin Bacon) Boston munkásnegyedében nőttek fel. Dave-t egy nap két idegen rabolta el, majd a fiú visszatért a családjához. Senki sem tudta, mi történt vele, még a feleségével sem osztotta meg felnőtt férfiként. Ekkor már eltávolodtak egymástól, mindenki próbálkozik a saját útját járni. Mikor Jimmy legidősebb lányát, Katy-t brutálisan meggyilkolják, a csapat tagja újra találkozni kényszerülnek.
Az alaphelyzet adott, amit pedig innentől kezdve a történettel és annak tálalásával művel Eastwood, az elképesztően zseniális. Egy igazi krimihez mérten fokozatosan kapjuk az információt és a feszültség is egyre elviselhetetlenebb lesz, ahogy halad előre a film. Természetesen a vége olyan csavarokat tartogat, hogy köpni-nyelni nem tudunk.

Millió dolláros bébi (2004)
„Ha van a boksznak varázsa, az a harc varázsa, amelyet akkor is vívsz, ha nincs erőd, ha törik a borda, reped a vese, szakad a retina. Annak a varázsa, hogy mindent felteszel egy álomra, amit csak te látsz”
Ez a film akár lehetne a világ egyik legjobb motivációs filmje is. Szólhatna csupán arról, mi mindenre lehetünk képesek, ha teljes vállszélességgel kiállunk magunk és az álmunk mellett. Lehetne egy történet arról, hogy mikor az ember már túl van élete zenitjén, akkor is példátlan eredményeket érhet el, nagyobbakat, mint egész azt megelőző életében. De Clint Eastwood nem érte be ennyivel. A bokszolók világának nyers, kegyetlenül őszinte világát akarta megmutatni. Először láthatjuk, hogyan alakul ki egy idős mogorva edző és egy dacos nő közti kapcsolat, majd megismerhetjük az emberi kiszolgáltatottság legkínzóbb formáit.


Fiúk Jerseyből (2014)
Ez a film ékes bizonyítéka, mennyire sokoldalú rendező Clintwood. A legendás The Four Seasons zenekar történetét dolgozza fel, akik egy generáció példaképeivé váltak, New Jersey szegénynegyedéből indulva váltak imádott és irigyelt sztárokká. A stábhoz először Christopher Walken csatlakozott, mint színész, rajta kívül azonban szinte ismeretlen tehetségek alakítják a film főbb szerepeit. Érdekesség, hogy Walken egyik híres filmjében, A szarvasvadász egyik jelenetében a Can’t take my eyes off you, Frankie Valli legismertebb és legtöbbször feldolgozott száma szól. A film Amerikában éppen csak visszahozta a 40 millió dolláros költségvetését, az érdeklődés hiánya pedig világszinten kudarcra ítélte a filmet. Az alkotás valóban nem hibátlan, azonban a zene és a hatvanas évek kedvelőinek mindenképpen ajánlott. Az együttesről 2005-ben azonos címmel a Broadway-en mutattak be, egy azóta Grammy-, és Laurence Olivier-díjas jukebox musicalt.

Clint Eastwood a világ egyik legikonikusabb színésze. Azonban kétség sem fér hozzá, hogy rendezői munkásságának milliószor annyi főhajtás jár. Ugyan nem minden rendezése sikerült maradandóra, de amíg a legrosszabb filmje az Amerikai mesterlövész lesz, én mindig repesve fogom várni a következőt.