Németország az egyik legjobban érintett európai ország a menekültek befogadását tekintve. Nem is kellett sokat várni, hogy a filmiparuk feldolgozza a témát és egy olyan alkotást nyújtson át a moziba járóknak, amit nézve egy igazán jót nevethessenek saját magukon és akár még a menekültek helyzetébe is bepillantást kapjanak. Nem túl vészes vállalások, mégsem sikerült maradéktalanul teljesíteni.
Egy jómódú középosztálybeli családba csöppenünk bele: Angelika már nyugdíjas korú, azonban annak kapujában álló férje mindent megtesz az elkerülésére és inkább visszafiatalodna. Philipp fiúk éppen élete üzletét igyekszik nyélbe ütni (ha sikerül, kisfiával felkerekedik és Shanghaig meg sem állnak egy új élet reményében), lányuk pedig a társadalmi szokások figyelembevételével már rég nem egyetemista korú, mégis újabb- és újabb képzésnek ugrik neki, hátha az éppen aktuális elnyeri a tetszését és végre befejez egy szakot.
Angelika már unja az egyedül otthon ülést, a kertészkedést és férje hiányát, érzi, hogy van még valami feladata, és segíteni is szeretne, így a közeli menekültszálló meglátogatása után úgy határoz, hogy a menekültek német társadalomba való integrálásának megkönnyítésének élharcosaként a családja és a háza is ideális egy kiválasztott bevándorló befogadására. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna…Diallo személyében meg is találják az ideális „segítségre” szorulót, aki be is vackolja magát a pincébe.
A Hartmann család tagjai azonban mindenféle válságban vannak éppen, egyre kevésbé érzik jól magukat a bőrükben. Diallo személye gyújtólángként gyorsítja fel a mélyben megbúvó problémákat, ki nem mondott gondokat, érzéseket. És a film gyengesége itt jön ki igazán: sajnos a mérleg inkább az európai ember modernkori problémáinak bemutatása felé libben. Sokkal érdekesebb (bár kevésbé vicces) lett volna a mindannyiunk által elcsépelten ismerős gondok bemutatása helyett a menekültek nehézségeit a középpontba állítani…hogy jobban megértsük, miért is indulnak neki annyian a több ezer kilométeres útnak (és miért nem maradnak a békés országok egyikében Afrikában, Ázsiában inkább); hogy mit élnek át ők tőlünk olyan messze; és hogy tényleg vannak háború sújtotta országok, nem csak megélhetési bevándorlók.
A németek humorérzékéről (illetve annak hiányáról) szóló sztereotípiára viszont erőteljesen rácáfol a film. Nem tudom, hogy milyen lehet olyan közönség tagjaként nézni, ahol kevesen vannak a németek (vagy egyáltalán nincsenek), de nekem szerencsém volt a Szemrevaló Fesztiválon és a moziterem nagy részében németek ültek, így igazán jó hangulatú vetítésen láttam a filmet. Érdekes volt, hogy ha olyan, esetleg a más országok népe számára kínos helyzetbe kerültek a szereplők, ők akkor is jóízűen tudtak magukon nevetni.
Ha olyan filmet keresünk, amin igazán jól szórakozhatunk, vagy ha szeretünk az emberek gyarlóságán nevetni, akkor az Isten hozott a mostani mozis kínálatból remek választás számunkra. Azonban ha abban a reményben ülnénk be a terembe, hogy többet megtudjunk a menekültekről, esetleg érdekelnek az emberi sorsok és problémák, akkor nem biztos, hogy jó helyen kapisgálunk, hiszen ugyan egy-két jelenet erejéig megkapargatták a bevándorlók helyzetét és a háborús övezetekben zajló mészárlások felszínét a készítők, ez azonban édeskevés…főleg egy olyan film esetében, aminek elvileg egy menekült a főszereplője. Viszont legalább vicces, azonban a világot nem fogja megváltani a témában. 6,5/10
Végül pedig még arra is választ kapunk, hogy mire is jó egy zebra.
A filmet a Szemrevaló Filmfesztiválon láttuk.
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket Facebookon vagy Twitteren!
