A szórakoztatóiparban a világvége tuti üzlet. A regényírók, a filmesek és a játékgyártó cégek ezt manapság épp olyan jól tudják, mint a maják ezer évvel ezelőtt. Tudatra ébredő számítógépes hálózatok? Csúnya, gonosz virulensek és agyevő zombik? Külpolitikai feszültségek és a nagy, piros indító gomb? Volt szerencsénk. A The Chinese Room nevű játékfejlesztő cég viszont egy merőben szokatlan és különleges hangulatú játékkal világítja meg előttünk, hogy lehet ezt a műfajt úgy is űzni, ahogy még senki, soha.

Where is everybody?

Valamikor a ‘80-as évek közepén egy álmos angol kisváros egy csendes kataklizma epicentruma lett. Egy egyelőre ismeretlen esemény következtében a város teljes lakossága felszívódott, szerte hagyott bőröndöket, szélesre tárt családi házakat, nyitva felejtett kocsikat és egy időn kívüli, nyugtalanító látképet hagyva maga után. A játékosnak nincs más teendője, mint végigjárni a város utcáit, épületeit, búzatábláit és ösvényeit, és összerakni a képet, vagyis, hogy mi áll a néma apokalipszis hátterében. Ehhez útközben elejtett rádióadások, telefonbeszélgetések és azonosíthatatlan fényjelenségek kísérte emléktöredékek nyújtanak halvány kis kapaszkodókat, de már a játék elején a távolban rejtélyesen kirajzolódó rádióteleszkópok és csillagvizsgálók is sejtetik, ahhoz, hogy idővel megértsük a város teljes elnéptelenedésének okait, fel kell készülnünk a megmagyarázhatatlanra.

Everybody's gone to the Rapture...

A városkában aztán lehet menni, amerre csak akarunk, de vannak bizonyos pontok, amiket érinteni kell, hogy a különös fényjáték kíséretében megelevenedő emlékek közelebb vigyenek az összkép megértéséhez. Ezek az emlékek a városlakók – akik valójában a játék főszereplői – beszélgetéseinek, gondolatainak lenyomatai, amik által kibomlik ez a végtelenül melankólikus, és olykor hátborzongató történet. Ezek a jelenetek pedig a profi írói és szinkronmunkának köszönhetően kellően megrendítőek és hitelesek. Nem kertelek, az a megfoghatatlan hangulat, amit a játék sugároz – amikor egyszerre érzed magad nyugodtnak a gyönyörű, vidéki, angol táj miatt, és fenyegetve a homályban tartott események és annak utóhatásai miatt –, képes felvenni a versenyt bármelyik horror játékkal. Benyitunk egy házba, ami tökéletesen úgy néz ki, mint amit pár perce még laktak – a tányérok az asztalon, a TV bekapcsolva, a fotelek mellett könyvek és újságok – majd fél vállról kinézünk az egyik emeleti ablakon, a szemünk sarkából pedig még épp elkapjuk, ahogy a távoli mező felett lassan és hangtalanul elhalad egy fénygömb. De az sem túl megnyugtató, mikor hirtelen megnőnek az árnyékok, mi felnézünk az égre, és azt látjuk, hogy a Nap egyik pillanatról a másikra több órányit mozdult el. Ebben a pillanatban pedig a vonósok és a kórus is belekezd egy hidegrázósan szép tételbe. Az ilyenekhez képest egy jump scare valamelyik The Conjuring filmben, csak egy ártatlan kis faviccnek tűnik.

A merengős, a narratíva kibontását előtérbe helyező, az aktív interakciót háttérbe szorító sétaszimulátorok pár éve már kiszolgálják a maguk, viszonylag szűk rétegbe tömörült közönségét. Ilyen volt például a megismételhetetlen humorú Stanley Parable, amiről értekeztünk is anno. A Rapture ezt a közönséget a legkisebb mértékben sem szándékozik kizökkenteni a maga zen állapotából, az élmény viszont, ami a vele való játék során ér minket, még azzal együtt is különleges, hogy a szigorúan kikövezett műfaji határokat nem kívánja feszegetni.

A narratív first person kalandok általában csak akkor találnak kedvező fogadtatásra, ha egy erre fogékony játékos ül le velük szemben. Számon kérni a Rapturetől az interakció hiányát olyan lenne, mintha a Doomot játszva kérdeznénk meg, mi az istenért kell már megint lőni. Ez a teljesen lecsupaszított eszköztár pedig egyetlen célt szolgál: a befogadást. Ebből kifolyólag két dolgot kell nagyon figyelmesen csinálni a játékban: nézni és hallgatni (azon kívül persze, hogy a kontrollert irányítva szabadon jövünk-megyünk a városban, és néha megnyomjuk az X-et, hogy ajtókat nyitogassunk, vagy rádiókat keltsünk életre). És egyébként van is mit, hiszen ebbe az audiovizuális aranylövésbe bele kell halni.

A Rapture szíve a már jól ismert CryEngine – ami az első Far Cry óta az egyik legrészletesebb megjelenítésre képes játékmotor a piacon, így értelemszerűen a látvány lélegzetelállító, és minden zökkenéstől mentesen fut a 4. generációs Playstationon –, a lelke pedig az a fantasztikus score, amit a londoni AIR stúdióban rögzítettek hatalmas szimfonikus zenekarral, éteri hangzású kórussal, és ami egy egészen földöntúli, katartikus borzongást terít az egész játékra. Be is zsebelte érte a játék a Brit Film- és Televíziós Akadémia díját.

Sajnos a The Chinese Room az előző játékuk, a Dear Esther és az Everybody's Gone to the Rapture kritikai és közönségsikere ellenére is küszködik, tavaly pedig kénytelen volt egy időre bezárni a kapuit, és megválni az alkalmazottai nagy részétől. A háttérben meghúzódó okokról itt egy nagyon érdekes cikk, ami egyben a kisebb játékfejlesztő cégek mindennapi küzdelmei, és kreatív mágiái mögé is enged egy kis bepillantást, érdemes beleolvasni.

Annak ellenére, hogy a Rapture-ben szinte csak sétálni kell, valamint megfejtésre váró rejtvényből is csak egyetlen egy van benne – maga a játék –, igencsak igénybe veszi az arra fogékony játékost. Egy valami mindenesetre biztos, világvége sosem volt még ilyen szívszorító és hátborzongató egyszerre, hiszen a játék tulajdonképpen magára az örök kérdésre keresi a választ, miközen nekünk szegezi a kérdést: mik az igazán fontos dolgok az életben, nagyon helyesen a játékosra bízva ennek megválaszolását. 8/10

Végigjátszva egy PS4 Pro-n.
Megjelenés az adott platformra: 2015 augusztus 11.

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!