Híres mesterségem címere - Én, Tonya (duplakritika)

2018. február 05. - Supernatural Movies

Lakat Barnabás
Mivel a sport és legfőképpen a sportesemények iránt az érdeklődésem a nullához konvergál, ezért a figyelmemet egy sportfilmmel igen nehéz felkelteni. Az Én, Tonyára is csak szinte úgymond az utolsó pillanatban kaptam fel a fejem, amikor már egyre több helyről, egyre több jót hallottam róla. Aztán mikor végül rászántam magam, hogy megnézzem az előzetesét, rögtön fel is került a várólistámra. Persze nem is egy sima sportfilmmel állunk szemben, sokkal több ez annál, és esetünkben igaz az elcsépeltnek ható állítás, miszerint az élet írja a legjobb forgatókönyveket.

i-tonya-still.png

Az Én, Tonya története és még inkább a karakterei pedig olyannyira abszurdak, hogy ennél cifrábbat kitalálni sem igen lehetne. Már maga Tonya Harding is elég ellentmondásos figura, hiszen amellett, hogy kétségtelenül korának egyik legtehetségesebb műkorcsolyázója volt, ironikus módon a legkevésbé sem illett bele abba a közegbe, amiben profi sportolóként tevékenykedett. Egyszerűen nem jó helyre született, így társainál jóval keményebben kellett küzdenie, és hát nem is éppen olyan figurák vették körül, akik segítői lehettek volna a sikerhez vezető úton. Az már önmagában is bámulatos, hogy a hölgy ilyen körülmények között kétszer is kijutott a téli olimpiára, de igazán érdekessé az az esemény teszi a sztorit, amely a második nagy lehetőségét beárnyékolta, egyszersmind véget is vetett a karrierjének. Ez a sajnálatos esemény, konkrétan egy aljas merénylet Tonya vetélytársa ellen az, amitől a film kisvárosi krimiként is tökéletesen funkcionál. Szereplői pedig igazi kisstílű bűnöző figurák, akiknek szerencsétlenkedésein tényleg csak röhögni lehet. Röhejes, csetlő botló alakok, mintha csak A ravasz, az agy és két füstölgő puskacsövet néznénk, a különbség az, hogy ezek a karakterek nem kitaláltak.
Ettől függetlenül persze ezt a matériát egy snassz felemelkedés és bukástörténetként, egy tucat sportdrámaként is vászonra lehetett volna vinni, szerencsére azonban értő kezekhez került Craig Gillespie rendező személyében. A direktor eddigi munkássága elég változatos, az ő nevéhez fűződik a Plasztik szerelem és a Frászkarika újragondolása is többek között, amik kimondottan jó filmek. Legújabb alkotásában kiválóan kamatoztatta a különböző műfajok béli jártasságát, és egy igen eklektikus darabot hozott össze, mely egyben eddigi fő művének is tekinthető.allison_janey.jpgNem találta fel persze a spanyol viaszt, hiszen a film stíluselemei innen-onnan vannak összeollózva, de ez mit sem számít, ha a végeredmény működik. Márpedig működik, nem is akárhogy.
A sportfilm szövetét a rendező maró gúny, fekete humor és a lazaság pofátlanul szórakoztató elegyével itatja át, minek megtekintése után kissé megrészegülve állhatunk fel a székünkből. A bódító nedű receptjének összeállításához pedig a legjobbak legjobbjaitól merített inspirációt, így az Én Tonya stílusában sokakat emlékeztethet Scorsese Nagymenőkjére, vagy a Casinóra. A negyedik falat ledöntő humoros kiszólások pedig hol a Bronsont, hol a Harcosok klubját juttatták eszembe, de megidéződik a Rocky is egy jelenetben.
Fontos kitérni a színészekre is, hiszen a Tonyát megformáló Margot Robbie-t nem hiába jelölték Oscarra az alakításáért. Öröm nézni a játékát és lesz is rá időnk bőven, hiszen a játékidő szinte teljes egésze alatt a vásznon láthatjuk. Az édesanyját, aki elindította a "sikerhez vezető úton", Allison Janney alakítja, figurája egyszerre gyűlölni és imádni való, de az biztos, hogy ilyen anyát senkinek se kívánnék. Végül de nem utolsósorban ott van Tonya férje és az elcseszett haverja, akik a film botcsinálta gengszterpárosát adják, no meg jó pár röhögésre késztető pillanatot is. Bár azt rögtön hozzá kell tennem, hogy a film humora igen sajátos, eléri ugyanis, hogy olyan dolgokon kacarásszunk, amiken a legkevésbé sem illik, de ebbe csak azután gondolunk bele, hogy a mosoly már lehervadt az arcunkról.
Végezetül még két óriási pozitívumról tennék említést. A dögös soundtrack, amely hozzájárul a film pörgős, laza stílusához, illetve a kiváló speciális effektusok, amiket nem látsz, pedig végig ott vannak a szemed előtt.
8,5/10

Creativ3Form

Elképesztően örvendetes, hogy egyre több minőségi sportfilm kerül mozivászonra, ami a klasszikus értelemben véve nem teljesen sportfilm, de pont ez adja az igazi erejét. A Rush után a Borg/McEnroe is megmutatta, hogyan kell egy mind atmoszférában, mind alakításban, mind rendezésben és tálalásban olyan sportfilmet alkotni, amihez nem kell az adott sportágat szeretned ahhoz, hogy magát a filmet mégis 100%-ig élvezni tudd és teljes mértékben át tudd magad adni a látottaknak. Az Én, Tonya is ezek közé tartozik, annyi különbséggel, hogy az említett két filmnél sokkal erősebben az arcodba és a gyomrodba mászik, ahonnan napokkal a megtekintés után se tűnik el teljesen.

Tonya Harding élete nem volt mindennapi. Ha valaki meghallja ezt a nevet, sajnálatos módon nem az jut elsőre eszébe, hogy ő volt az első korcsolyázó nő, aki egy versenyen megugrotta a tripla axelt. Pedig ez nagyon nagy szó, főleg, hogy többször is megugrotta és olyan természetességgel, mintha csak lemennénk vasárnap délután egy fél kiló kenyérét a boltba. Nem, vele kapcsolatban a nagyérdemű szinte azonnal arra a bizonyos Nancy Kerrigan elleni incidensre asszociál, amivel kapcsolatban a mai napig sokan állítják, hogy bizony ő maga tervelte ki. A film erre is választ ad, ráadásul nem a megszokott, hétköznapi módon.

wp-1515606521483.jpg

Tonya Hardingnak eléggé hányatott sorsa volt egy zsarnok anyának, egy lelépett apának valamint egy erőszakos férjnek köszönhetően, és akkor még a nem túlzottan nagy népszerűségnek örvendő stílusáról és megjelenéséről nem is beszéltem. Olyan dolgokat kellett átélnie, olyan dolgokon kellett túllendülnie és olyan dolgokat kellett éveken keresztül elviselnie ahhoz, hogy a legjobb legyen és, hogy szeressék, amibe sokan beleörültek volna. És ez a sokminden nem hétköznapian, ámbár zseniálisan van ábrázolva. A hányatott, elég sok bántalmazással együtt járó fiatalkora úgy okoz borzongást és hatol le egészen a gyomrunkig, hogy gyakorlatilag poénra veszi az egészet. A negyedik fal leomlása mára már megszokottá vált, de az ezzel társított gyerekkori pofon osztás, egy verjük meg az asszonyt és nyomjuk bele az arcát a tükörbe jelenet bizony amennyire brutális és nyomasztó, ugyan annyira meg is mosolyogtatja az embert, ez pedig már önmagában eléggé durva hatást ér el az embernél. Hiába tudjuk, hogy bizony nem lenne szabad nevetnünk a látottakon, még is megtesszük. Hiába érzünk emiatt némi bűntudatot, a következő hasonló jelenetnél még is újra mosolyra görbül a szánk. Ám mindezek ellenére nem tudunk haragudni a rendezőre, mert pont ez az ábrázolásmód teszi fogyaszthatóvá a látottakat még úgy is, hogy a már sokszor említett gyomrunkig való lehatolás is végig velünk lesz.  Ehhez a mesélési stílushoz pedig fantasztikus színészi alakítások társulnak. Margot Robbie már évek óta bizonyítja, hogy bizony a szimpla tehetség mellett ott van benne az a plusz szikra is, ami kiemeli az átlagosból, és ezzel a filmmel az egekig repítette ezt a bizonyos szikrát. Eggyé vált a karakterrel, de olyan szinten, amire csak a legnagyobbak képesek. Ám életének összes fontosabb szereplője is remekül alakít. Az anyukát alakító Allison Janney az utóbbi évek egyik legszerethetőbb gyűlölt karaktere, aki egy puszta pillantásával is képes kihozni a béketűrésből a nézőt. Sebastian „Tél Katonája” Stan remek választás volt a férj szerepére, elképesztő erős kisugárzással adja elő a kattant, „annyira szeretlek Tonya, hogy néha jól elverlek” karaktert, akit az anya karakteréhez hasonlóan egyszerre tudunk szeretni, megvetni és utálni. De ott van még a Tonya testőrét alakító Paul Walter Hauser is megéri a pénzét. És ha belegondolunk, hogy ezek az emberek nem kitalált, hanem valóban is létező személyek, akiknek minden egyes tette és cselekedete megtörtént, akkor mégjobban erősödik a gyomrunkban az a bizonyos érzés.

769341148_5618218526001_5617890179001-vs.jpg

A bátor, de mégis remek előadásmód mellett dicséret illeti még a korra jellemző remek atmoszférát, valamint a vagány zene összeállítást is. Összességében az egész film óriási dicséretet érdemel, mert megmerte kockáztatni a témához tökéletesen illő, de azért az átlagostól picit még is eltérő mesélési és tálalási módot, ami olyan plusz erővel ruházta fel az összképet, hogy évek múltán is emlékezni fogunk rá és bátran ajánljuk majd mindenkinek ha egy remek sportfilmet, vagy csak összességében egy remek filmet akar látni. Bevállalta amit be kell és nem bukott bele, hanem bizony megugrotta azt a bizonyos tripla axelt. 9/10

A film MAFAB adatlapja

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket Facebookon vagy Twitteren!

A bejegyzés trackback címe:

http://supernaturalmovies.blog.hu/api/trackback/id/tr7313635576

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Fritz Gerlich 2018.02.06. 08:01:00

Nem rossz a film (ha nem is kiemelkedő) a téma viszont kifejezetten érdekes. Megmutatja, hogy hová vezet a görcsös akarás, az elvárásoknak való mindenáron megfelelés és a beteges teljesítménykényszer. A film erős közepes (max 6-7 pont). Margot Robbie nagyot akart alakítani, ez érződik. De nem neki való a szerep.