Általában egy horror-széria negyedik része már csak arról szól, hogy miként tudják a készítők még jobban a sárba tiporni azt az alapanyagot, amivel korábban feltették a vászonra az adott szériát. Ám meglepetések mindig vannak, és jelen esetben az Insidious 4. része egy meglepően vállalható iparosmunka lett, ami képes volt lezárni az eddigi szálakat, valamint eltüntetni a harmadik epizód okozta mély sebeket.

Elise a sötétség elleni harcra tette fel az életét. Amikor egy kétségbeesett férfi hívja, a szeme se rebben. Ám amikor elárulja, hogy hol dúlják fel ártó jelenések egy békés család otthonát, Elise megrémül: abban a házban töltötte nehéz gyerekkorát, és most szembe kell néznie a szellemek mellet a múltjával is…

Leigh Whannell oltári nagy, harmadik részes bakija után a széria kedvelői már nem sok jóra számíthattak az Insidious-széria kapcsán. Egy lényegében névtelen rendező, Adam Robitel (Ördögűzés: Deborah Logan története) váltotta fel és ugrott neki annak, hogy kijavítsa Whannell hibáját. Noha az alapok megmaradtak, és a régi szereplők visszatértek a kamerák elé, de a feladat megváltozott. El kellett érni, hogy az Insidious ne tűnjön el örökre a sötétségben… Többé-kevésbé sikerült is a küldetés.

Robitel lényegében egy Elise eredettörténetet rendezett le, amiben pont annyit vállaltak, amennyi belefér egy kényelmes helyzetbe. Nem vállalta túl magát, nem akart lehetetlent, csak lerendezett egy tisztességes iparosmunkát egy haldokló franchise-ból. Bár a film ettől függetlenül kiszámítható és olykor-olykor rettentő hatásvadász is, de legalább érdeklődő tekintettel lehetett nézni azt, amit a szereplők csinálnak a képernyőn.

És, ha ezek után még a végjáték által kreált akadályokat is sikerrel vették volna, illetve a főgonoszról is beszéltek volna pár érdemleges szót, akkor még panaszra sem lenne okunk. 5/10