Evil dies tonight
A 2018-as Halloween, John Carpenter 1978-as klasszikusának egyenes ágú folytatásaként robbant be a mozikba, és nyerte el a kritikusok valamint a nézők tetszését. Remekül vegyítette az eredeti visszafogottságát a mai slasher filmek vadságával és brutalitásával. Pont annyi volt mindkettőből, hogy egyik se menjen a másik rovására és ne érezzük se rókabőrnek, se túltolt vérengzésnek. Ám mi a helyzet az új résszel? Halloween Kills…Gyilkos Halloween…már a címe árulkodó lehet, és a végeredmény…nos…pontosan azt hozza, amire gondolnánk, viszont pont emiatt, nem mindenki tetszését nyeri majd el.
A készítők ott folytatták, ahol abbahagyták. És ezt szó szerint kell érteni, ugyan is a Gyilkos Halloween ugyan azon az éjszakán játszódik, amin a 2018-as epizód véget ért. Nincs „5 évvel később” kiírás, nem lesz hirtelen reggel, maradunk ott, ahol a borzongás 3 évvel ezelőtt véget ért…illetve kezdetét vette. Ami pedig ránk vár, arra nem vagyunk felkészülve. Myers ugyan is nem fogta vissza magát, sőt. A 2018-as epizódhoz képest szintet lépett, és az a kegyetlenség, amire ott, akkor azt hittük, hogy nem nagyon fokozható, az most még is fokozva lett. Sokaknak pedig ez nem fogja elnyerni a tetszését. Nyoma sincs már a visszafogott gyilkolászásnak, amik brutálisak ugyan, de mégsem annyira, hogy eltávolodjanak Carpenter 78-as koncepciójtól. Myers most magasabb fokozatra kapcsolt, és az a düh és vadállatság, ami az 1978-as, valamint a 2018-as epizódban csak pillanatokra tört a felszínre, most végig uralja a vásznat.
Sokan úgy fogják gondolni, hogy ezzel el lett árulva az eredeti szellemisége, én viszont úgy vagyok vele, hogy ezt egész egyszerűen meg kellett lépni. Szabadjára kellett engedni a Myersben szunnyadó, korábban csak pillanatokra felszínre törő gonoszt, ami mindenkin átmegy, aki az útjába áll. És amikor ezt megteszi, akkor ott bizony kő kövön nem marad. Myers brutális kegyetlenséggel végzi ki áldozatait, a kamera pedig nem takargat semmit, nem fordul el az utolsó pillanatban, hogy csak elképzelni tudjuk, mi zajlik a csontig hatoló sikolyok alatt. Látunk mindent, egy-két esetben pedig fel is szisszenünk majd. Ám attól egy másodpercig nem kell félni, hogy a látottak és a sztori átmegy a Rob Zombie féle agyatlan, és közel vállalhatatlan mészárszék verzióba, mert bár brutalitás terén talán még rá is pipál azokra a filmekre, de mindent sokkal stílusosabban, sokkal jobb karakterekkel és történettel teszi.
Természetesen nem kell egetrengető dologra számítani, de a készítők szerintem jól kitalálták ezt az új, a szériától, és szerintem az egyszemélyes gyilkosos slasher filmekre nem igazán jellemző receptet. A félelem, a rettegés és a gyilkos ugyan is már nem csak és kizárólag Michael Myers…hanem mindenki, akihez valaha köze volt. Az emberek, akiknek valamilyen formában érintette Myers az életét úgy döntenek, elég volt a rettegésből, elég volt a várost közel 40 éve félelemben tartó legendából…a saját kezükbe veszik a sorsukat, és elhatározzák, hogy maguk ölik meg a mumust. Ez viszont nem megy olyan könnyen, mint azt előre gondolták. A nagy elhatározás ugyan is káoszt és zűrzavart okoz. Az emberek hirtelen elfelejtik, hogy kik is valójában, és pár pillanat erejéig, majdhogynem lesüllyednek Myers szintjére az elborultságukkal és azzal, hogy bármi áron, bárkit félresöpörve haladnak a cél, a mumus lemészárlása felé. És ez a film, és talán Myers zseniális terve, hogy az összefogás helyett a káoszé lesz a szerep, és amíg a szereplők lassan ráébrednek, hogy mit rontottak el, addigra a mumus eléri a célját és mindenkit eltesz láb alól, aki az ő megölésére vállalkozott.
Ám a filmnek nem csak ez a megoldása sült el remekül, hanem az is, hogy visszahozták a régi, 1978-as szereplőket. Nem biztos, hogy mindenki emlékszik majd rájuk, de a film ügyesen adagolja a flaschbackeket, amiben szépen minden karakter kiléte a helyére kerül, így egy pillanatig se fogjuk vakargatni a fejünket, hogy vajon most mi is történik. Természetesen a teljes élményhez azért ajánlott, ha az ember megtekinti az 1978-as eredetit, valamint a 2018-as folytatását, mert ezek nélkül azért lesz pislogás bőven, a flashbackek mellett is. Az régi új karakterek viszont szerethetőek, a fájdalmuk és a motivációjuk érthető, így amikor…nos…eléri őket a sorsuk, bizony nem csak legyintünk egyet mondván oké, jöhet a következő. Izgulunk értük, és ahogy haladunk a stáblista felé, a film úgy hiteti el velünk egyre ügyesebben, hogy annak ellenére, hogy még csak egy trilógia középső részénél járunk, akár az is előfordulhat, hogy a gonosz, a mumus meghal...de azért a szívünk mélyén érezzük, hogy ez az éjjel, még nem az az éjjel.
This is not over
Ami még rátesz egy lapáttal a brutalitásra, a feszültségre, és úgy ahogy van az egész film légkörére, az a fantasztikus zene, ami nagyrészt a 2018-as epizód dallamaiból építkezik, de remekül sikerült azokat továbbgondolni, aminek hatására piszok erős jelenléte van a filmben, és minden egyes jelenetet egy még magasabb szintre tud emelni. Kérdés, hogy ez elég lesz-e mindenkinek? Szerintem nem lövök mellé azzal ha azt mondom, hogy nem. Ahogy fentebb is írtam, ez a recept, amit kitaláltak az alkotók, sokak gyomrát megfogja feküdni és rengetegen lesznek, akik úgy gondolják majd, hogy el lett árulva az eredeti film szellemisége, amit a 2018-as epizód még jól szinten tudott tartani. Teljes mértékben megtudom érteni az olyan embereket, akik így éreznek. Én viszont tartom magam ahhoz, hogy ezt meg kellett lépni. És Rob Zombie két filmjével ellentétben, a Gyilkos Halloween David Gordon Green kezei alatt egy stílusos, és parázs bemutatója annak milyen, ha a gonosz nem csak pillanatokra mutatkozik meg a felszínen.
