Nem rég Spike Jonze nevét még a legújabb Jackass produkciónál lehetett olvasni, mint forgatókönyvíró. Most azonban az írás mellett még a rendező székbe is beleült, és nem is akármilyen filmet készített el nekünk. A nő az utóbbi évek egyik legjobban összerakott filmje, ami egyszerre elgondolkodtató, megbotránkoztató, és humoros, valamint romantikus.
Theodore Twombly magányosan él a nem túl távoli jövőben. Felesége már jó ideje elhagyta, ám a válási papírokat még nem írták alá. A munkája egyhangú, az otthona üres, a baráti társasága alig 1-2 főből áll. Azonban egy új operációs rendszer üti fel a fejét, ami mesterséges intelligenciával rendelkezik. Theodore nyomban ki is próbálja, ám arra nem számított, hogy hamar elcsábul a szexi hangú Samanthának…
Ritka az a film, ami minden tekintetben kiválóan teljesít, ráadásul még el is gondolkodtat egy-két dolgon. Mi lesz a jövőben? Milyen irányba megy el az ember és gép közötti kapcsolat? Vannak-e már jelei ennek a jövőképnek, stb… Spike Jonze sajátos jövőképe megmutat egy végkifejletet, ami bár első látszatra vicces, de ha belegondolunk, hogy már most is jelen vannak – no, nem ennyire – ezek a dolgok, akkor bizony rádöbbenünk, hogy ez nem is annyira poénos. Nyilván nem mostanában – talán sose – lesz efféle operációs rendszer, de már most egyre jobban a háttérbe szorul a hús-vér kapcsolat, ami egyértelműen a technológia fejlődésének tudható be. (Erről igazából órákat lehetne beszélni, de azt majd inkább személyesen tegyük meg, ha valamikor szóba kerül a Nő.)
Spike Jonze megteremtett világa nem mutatkozik meg teljesen, és talán emiatt néhányan majd húzhatják a szájukat, de véleményem szerint pont ebben rejlik a film erőssége, hogy nem markol nagyot, hanem pont annyit, amennyit elbír a játékidő. Csak és kizárólag Theodore Twombly karakterére koncentrál, és az ő cselekedeteit, reakcióit látjuk viszont. Nem utolsó sorban pedig mélyen megismerjük a karakterét, ami miatt megkedvelhetjük és megsajnálhatjuk. (Egy másik film keretein belül akár globálisan is be lehetne mutatni ezt a világot, és megismertetni az ember és gép közötti kapcsolatot)
Kis túlzással azt lehet mondani, hogy a filmben másfél főszereplő van. Az egyik Joaquin Phoenix, a másik pedig Scarlett Johansson. Előbbi ugyebár testben és lélekben is megmutatkozik – ráadásul ismételten remekül játszik – míg utóbbi csak a hangjával varázsol el bennünket. Eléggé nehéz dolguk lehetett, hiszen fizikai kapcsolat egyszer sem alakult ki közöttük, ennek ellenére simán, lazán elvitték a hátukon a filmet, és szinte teljesen elfeledtették a mellékszerepekben felbukkanó Amy Adams, Rooney Mara kettőst.
A nőnek van az utóbbi évek egyik legérdekesebb, és legeredetibb forgatókönyve (néha felidézte ugyan a Plasztik szerelmet, de ez mégis más volt), ami miatt nem is lehet sajnálni tőle az Oscar-jelölést (jelöléseket). Spike Jonze tehát megmutatta, hogy tud magas szintet képviselő filmet rendezni, és a megálmodott világáról még biztosan sokat fogunk hallani. Az is lehetséges, hogy ez a jövőkép az egyik lépcsőfok a mostani, és a Wachowski-fivérek által megteremtett világ között. Ki tudja? A jövőt nem látjuk, de vannak jelek, amik irányt tudnak mutatni, és amik ugyebár nem mindig pozitívak… 8/10
