Kijössz a moziból, és indokolatlanul behódolsz az Ice Cube-kultusznak. Tényleg, Phil Lord és Christopher Miller (akik idén már legóztak is egy nagyot) szűk két óra alatt elérte, hogy akármikor erre az arcra nézek, spontán besírok. Az éttermi jelenete már egészen konkrétan fájt.

Ne siessünk ennyire előre, amúgy maga a film is kiemelkedő volt, ami az idei év vígjáték viszonylatát illeti. Folytatásként is kitesz magért: nem rejti véka alá, hogy gyakorlatilag az önismétlő számozott részek paródiája, lévén ő maga is ebben a versenyszámban fut. Csak mondom, ez tudatos lépés volt: Jenko (Channing Tatum) és Schmidt (Jonah Hill) megint templomba zarándokol a különleges munkakör betöltése érdekében, ugyanazon az utcán, utána megint suliba mennek (igaz, gimi helyett most egyetemre), és megint a terjesztőt kell felkutatniuk, blabla. Konkrétan ki is mondják a kulcsmondatot: ez ugyanaz a munka. Így persze mindenki halálra unná magát, de szerencsére semmiféle unalmas, repetitív sztorira nem kell számítani: segítségünkre van a film önironikus hozzáállása, minek hála teljesen jól tud működni az előző részhez hasonló felépítés, legyen szó a cselekményről vagy a fordulatokról egyaránt. Simán szemberöhögi magát, és ezt a stáblistás jelenetsor példázza a legjobban (figyelem, itt mindenki begolyózott, de komolyan!), de éppenséggel a bevezetés TV-sorozatos jellegét is fel lehetne hozni (ha már alapanyaga is az).

Ezen kívül – akár célszerű, akár nem – nyilván úgy könnyű ítélkezni egy efféle komédia folytatásáról, hogy többet nevettünk-e mint legutóbb vagy sem? Többet. Hála az égnek nem csak az első részt idézgeti (habár azt is jól műveli), hanem bebizonyítja, hogy a Tatum-Hill-duó másodjára is faszán dübörög a vásznon, és ha kell, újat is tudnak mutatni, már ami a poénokat illeti. Természetesen semmi grandiózus fejlődésre nem kell számítani, sőt az érzelmi szálak (igen, leírtam) tehetnek a folyamatosan fokozódó hangulat alkalmankénti megtöréséért. Mégis, szerintem egy egész jó kémiájú párossá lettek, humoruk pedig akármennyire is kretén (és bizonyára belső ösztönből fakadó, elég csak rájuk nézni), szélesebb körben is képes betalálni. Egyedül talán a mellékszereplők muzsikálnak egy hangyányit gyengébben az előző részhez képest (ezt bizonyítja az a néhány pillanatnyi cameo is), minden más szempontból egy fokkal ütősebbre, hangulatosabbra sikerült a Jump Street szembeszomszédja, ahol még Jonah csaja is dögösebb. Talán volt egy pont, ahol valamiért elnyújtottnak éreztem, de mondom, a fent említett szál az oka ennek.

Ugyan nem igazán lenne ínyemre, ha pontszámilag magasabbra kellene lőnöm a 22-t a 21-nél – enélkül is príma szórakozás –, mégis kénytelen leszek: egyrészt imádom, hogy Lord és Miller továbbra sem szándékozik idióta sulis humorral előállni (pláne nem könnyen korosodó, aktuális poénokkal), másrészt a már említett önismétlést tényleg zseniálisan használták ki, és ezzel a film felülmúlta elődjét, harmadrészt pedig…

…hát legyen, kijátszom azt a fránya Ice Cube-kártyát! Itt ülök fél napja, és azóta is bármikor felidézem magam előtt a csávó ábrázatát, kurvára nem tudok leállni a vigyorgással. 8/10