Az idei Oscar-szezon két, kritikusok által is leginkább körülrajongott filmje a Birdman és a Whiplash volt. Két tagadhatatlanul remek műről van szó, melyek megérdemelten lettek díjakkal elhalmozva, ugyanakkor számomra mindkét film mutatott olyan negatív előjelű hasonlóságokat, melyek mellett nem mehetek el szó nélkül, pláne az elmúlt 2 hónap őrületében, mikor is szinte minden új mozgóképes alkotás kapcsán ez a két film vált a hivatkozási alappá. SPOILERVESZÉLY!

Ugyanakkor be kell látnunk, hogy mindkét filmet elsősorban az átlagon felüli színészi alakítások és rendezés (meg persze a nem mindennapi, épp ezért rendkívül stílusos filmzene) teszi különlegessé, a legkevésbé sem a forgatókönyv eredetisége (persze az akadémiánál nem így látták; lásd legjobb eredeti forgatókönyv). Számomra legalábbis semmi kitűnő nincs a két alkotás, faék egyszerűségű sztorijában, mely az előre kiszámítható zökkenőkkel együtt halad a film eleji A pontból a film végét jelentő B-be. A színházi élet és a zenei konzervatóriumok, az igazán nagy közönség számára idegen és zárt művészi tereibe helyezett sorsokban nincs igazán semmi átütő vagy meglepetést okozó erő. Elvégre lássuk be,

a skatulyából kitörni igyekvő, kiöregedett, utolsó nagy dobására készülő színész

és

a feltörekvő, a legjobbá válni akaró jazzdobos és rendíthetetlen, szigorú tanárának

története nem hogy túl fantáziadús lenne, de pont a fordulatok "meglepő ereje" az, ami fájóan hiányzik az egyébként látványra és hangzásra nagyon erős alkotásokból (kezeket fel, aki meglepetésében levegőért kapkodott, amikor Riggan Thomson lelőtte magát, vagy amikor a JCV-koncerten Fletcher odavetette Andrew-nak, hogy tudja, hogy ő köpte be!).

Míg a Whiplash főleg Fletcher újabb és újabb leckéztetéseivel és Andrew gyakorlásának jeleneteivel tölti ki két ilyen, a történetet továbbrugdosó fordulat közti időt, addig a Birdman színes-szagos, sokszereplős forgataga adott az ilyen jellegű funkcióra. Ebből fakad másik problémám a két filmmel kapcsolatban, ez pedig a mellékszereplők és a főszereplők velük való interakcióinak bántó szürkesége.

 - Szia.

- Szia.

- Tetszel. Járunk?

- Járunk.

- Bocs, mégse. Cső!

- Ok, cső!

A Whiplash esetében könnyebb dolgunk van e téren, hiszen nagyon kevés szereplővel dolgozik a film, Fletcher és Andrew karakterén túl csak a Melissa Benoist által megformált Nicole és a főszereplő Paul Reiser alakította édesapja a hangsúlyosabb szereplők. Andrew-apuka tényleg csak azért van a filmben, hogy főhősünknek legyen valami felskiccelt családi háttere (mondjuk a vacsora-jelenet nekem jobban tetszett bármelyik J.K. Simmons-fémjelezte résznél) és egy kedves közeli hozzátartozója, aki a megfelelő pillanatokban vigasztalja/bátorítja. Na de a csaj! A csaj, akinél még a véres cinek és dobbőrök is többet szerepelnek a filmben! Az ő jelenlétének van bármilyen értelme a történetben, a maga négy jelenetével? Ritkán látni kötelező jelleggel a történetbe szőtt kamu-romantikus szálat ennyire izzadtságszagúan és bénán kivitelezni (ha már izzadtságszag és elcsépeltség: nyugtasson meg valaki, hogy nem csak én éreztem borzasztó kínosnak Andrew autóbalesetét és az azt követő eseményeket!). 

A Birdman esete a mellékszereplők számából adódóan is összetettebb, de mégsem sokkal másabb. Ez alapján is elvárható lenne, hogy Riggan és a többi karakter között erősebb legyen a kémia, mint a Whiplash már-már kamaradrámai formájában, ez mégis hiányzik. Hiába a féltucatnyi, jó nevű színész a stáblistán, igazán csak Edward Norton figurája képes némi "show"-t csinálni a szereplők közt (legyen szó épp Michael Keaton-nel, Emma Stone-nal vagy Naomi Watts-al közös jeleneteiről), de számomra ez is inkább Norton színészi kvalitásait és szerepének jól megírtságát bizonyítja, semmint a történet egészének minőségét. És ha már itt tartunk, amellett sem mehetek el szó nélkül, hogy Mike Shiner karaktere mennyivel érdekesebb és összetettebb figura, mint a címszereplő, akinek egydimenziósságát már fentebb érzékeltettem. Hülyeség leírni, hogy mennyivel szívesebben néznék egy drámát az ő főszereplésével, az ő vívódásaival a középpontban, mint 10 000 tudathasadással fűszerezett felemelkedés-történetet?

Emma Stone-nak sem okozott nehézséget elkenődött szemfestékkel és kigúvadt szemekkel adni az elvonóról kijött szeretethiányos lányt, alakítása ugyan meggyőző, csak épp mélység nincs benne. Az a néhány alkalom, amikor Michael Keaton Riggan-jével egymásnak esnek inkább szájbarágós és művi, semmint hogy csontig hatolóan érzékeltesse apa és lánya elidegenedését, és hogy ez milyen sebeket ejtett a lányon.

Összegezve, a Whiplash és a Birdman két, a maga nemében majdhogynem hibátlan, de közel sem tökéletes alkotás. Hangzás- és képi világa kifogásolhatatlan, friss és izgalmas, maga a film kivitelezése a rendezőtől a színészek munkáján át az operatőrig magas színvonalú és vérprofi, de talán épp ez megy a fentebb taglalt elemek rovására. Hiányzik belőle némi báj, némi szentimentalizmus, amin keresztül természetesebbé, befogadhatóbbá tehették volna a filmek, az átlagnézőtől egyébként elég idegen és messze eső világát és nézőpontjait. A felszínes "szurkolok a főszereplőnek, hogy elérje a célját"-típusú szimpatizáláson túl nincs, ami közelebb hozza a vásznon látottakat a publikumhoz, így a történet fordulatai és jelentéstartalma, amellett hogy kidolgozatlanok még a maguk kategóriájában is súlytalanok maradnak.