[kritika] Volt egyszer egy Amerika (1984)

2015. augusztus 17. - Fincherista

Maffiahét a blogon! 7 nap, 7 kritika, 7 szerző és 7 klasszikus.

Sergio Leone és Ennio Morricone. Nevük leírása után szinte érzem a vadnyugat tikkasztó hőségét, hallom a távolban felcsendülő szájharmonika hangját, s látom, ahogyan egy borostás idegen közeledik a város felé. A kép kissé csalóka, hiszen 1984-es munkájuk más helyszínre és más korba kalauzol el minket, de mindezt egyáltalán nem a minőség rovására teszi.

volt1.jpg

A Volt egyszer egy Amerika az olasz rendező régi vágyának beteljesülése, mivel már a '60-as években tervezgette a maffia világának megfilmesítését, amibe fektetett hitét mi más bizonyíthatná jobban, minthogy a saját gengszterfilmjének javára még a Keresztapa direktori székét is lemondta. Az út az általa vártnál rögösebbre sikeredett, s a forgatás 1975-ben kezdődő előkészületeinek gyümölcsére közel 10 évet kellett várni. Részben a casting során bekövetkező változtatások, részben pedig Leone utolsó western projektjei hátráltatták maffiafilmjének megszületését. Persze, aligha tévedek nagyot, ha azt mondom: kevesen bánják, hogy közben elkészült a Dollár-trilógia, majd a Volt egyszer egy vadnyugat személyében a műfaj (véleményem szerint) legzseniálisabb alkotása. Másrészről viszont az utolsó filmjének elég hányatott sorsa lett, mind kritikai, mind pedig pénzügyi szempontból, de erre majd később visszatérek.

A történet - amely leginkább “Nudli” (Robert De Niro) és Max (James Woods) barátságára fókuszál - alapjául Harry Grey The Hoods című könyve szolgál, de a műtől számos ponton eltérő szkript nem kevesebb, mint nyolc író munkájának eredménye. Az elmúlt évek alapján ennek megfelelően hatalmas katyvasznak kellene lennie a cselekménynek, ezúttal azonban éppen az ellenkezőjét tapasztaltam.

Ugyanis szinte mindent tökéletesen építettek fel. Többek között bemutatják a felnőtté válás egy még rögösebb útját, amikor is az ekkor még zöldfülű főhőseink a '20-as évek New York-i zsidónegyedében próbálják megalapozni bűnözői karrierjüket. Másrészről megismerhetjük a gengszterfilmek történetének egyik legbizarabb románcát, s azt, hogy az embert miként torzíthatja el a sötét múlt. Természetesen nem maradhat ki a sorból a “szokásos” felemelkedés és hanyatlás, ami ezúttal nem csak a hősöket, hanem egy egész korszakot is érint. A sztorin ráadásul egy hatalmasat csavartak Leone-ék, hiszen a szálakat egyszerre, párhuzamosan futtatják. Éppen úgy, mint egy kirakósnál, azaz külön - külön rakosgatva, kisebb képek segítségével jutnak el az egészhez.

A film igencsak hosszú és néhol lassúnak tűnő, egyébként precízen kimért építkezésének sikerességében elévülhetetlen szerepet játszanak a '20-as, '30-as és '60-as évek hangulatát tökéletesen felidéző díszletek és jelmezek, valamint ezek csodálatos fényképezése és Morricone a szokásoshoz képest ugyan kevésbé katartikus, de még így is lenyűgöző szimfóniái. Panasz éppenséggel a színészekre sem lehet, hiszen De Niro jó szokásához híven “kisujjból” hozta karakterét, míg James Woods bőven fel tudott nőni kollégája pazar teljesítményéhez.

Rajtuk kívül még a Frankie Manoldit eljátszó Joe Pescinek voltak emlékezetes momentumai. Némi hiányérzetem egyedül a női szereplőknél volt, mivel érezhetően háttérbe szorultak, igazán nincs is egyértelműen kiemelhető főhősnő, s inkább a drámai fordulatok mellékszereplőiként számoltak velük. Ami a cselekmény legfőbb szálának szempontjából érthető, de talán ennek ellenére is több figyelmet szentelhettek volna a hölgyekre.

volt2.jpg

Azonban összességében kijelenthető, hogy Leone gengszterfilmje méltó zárása volt lenyűgöző munkásságának, mivel pár elhanyagolható hiányosságot leszámítva egy szinte minden szempontból kiváló minőségű, precízen kivitelezett alkotásról van szó, amely még ha kicsit a Keresztapa-trilógia árnyékába került is, műfaján belül bőven a legjobbak közé sorolandó. 9/10 

Amikor a jóból is megárt a sok, avagy hová tűnt másfél óra a filmből:

Eredetileg két, megközelítőleg 3-3 órás részben akarták megfilmesíteni a történetet, de a stúdió nem igazán bízott a projektben (Leone filmjében, hát nagyot fordult a világ), így végül egy hosszabb film készült. Viszont, ha lúd legyen kövér alapon nem cicóztak a készítők, mert a Volt egyszer egy Amerika tekintélyt parancsoló, ugyanakkor elrettentő 229 perces játékidővel rendelkezik. Hovatovább a bővített verziója 251 perces, amelyet felújítva 2012-ben Cannes-ban mutattak be. Azonban még ez sem a “teljes” verzió, annak játékideje ugyanis 269 perc, de hiába Scorsese közbenjárása és a rokonok törekvései, talán sosem lát majd napvilágot. Természetesen a producerek már az utólag európai változatnak keresztelt 229 perces vágástól is a falra mentek, mivel a közel négy órát aligha ülték volna végig az amerikai mozikban.

Részben igazuk is volt. Helyenként számomra is komoly kihívást jelentett a roppant hosszú alkotás menetének végigkísérése, de az alkalmazott módszerük elfogadhatatlan, tudniillik Leone beleegyezése nélkül megkurtították a filmet, s 139 percesre vágták. Ráadásul az új verzió az eredetivel szemben lineáris történetvezetés mentén meséli el a cselekményt, illetőleg a három korból szinte teljesen a '30-as évekre koncentrál, amivel szintén sokat ronthattak az élményen. Ezt alátámasztandó: elég vegyes megítélése lett az alkotásnak, elsősorban annak függvényében alakult a kritikusok véleménye, hogy az "európai" vagy az "amerikai" vágást tekintették meg. Talán mondhatjuk, hogy a sors igazságot szolgáltatott, hiszen az újravágott film gazdasági szempontból sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, viszont a mester változata - megkésve ugyan, de - a hozzá méltó helyre került.

A bejegyzés trackback címe:

https://supernaturalmovies.blog.hu/api/trackback/id/tr867656936

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MACISAJT 2015.08.18. 14:25:40

Egyrészt, addig-addig vagdosták a filmet-persze a nézőkre hivatkozva- míg élvezhetetlen lett.
Ma már ilyen filmek egyáltalán nem készülnek, ma már a holokauszt a divat és nem az hogy az amerikai maffia hogyan alakult ki a zsidó és az olasz maffiák együttműködéséből, Al Capone &Bugsy Siegel minta alapján.

Másrészt,ha már a nők szóba kerültek, Elisabeth Mc Govern egyáltalán nem rossz a filmben, sőt.
Morricone zenéje?Érdekes,inkább Gheorghe Zamfir pánsípja maradt meg...

Összességében egy korszakos film,Max szemetes autóval végrehajtott öngyilkossági jelenete pedig zseniális, az összecserélt bébik és a rendőrfőnök eseténél meg a térdünket csapkodtuk.

Fincherista 2015.08.18. 17:18:13

@MACISAJT: Nyilván nagyon szubjektív a színésznők teljesítményének megítélése, én a jeleneteik többségében nem éreztem elég erőteljesnek egyik hölgy karaktert sem.

A zenét pedig a szerzőjének tulajdonítottam.