Nem tudom mennyire kell bemutatnom a Doors nevű együttest, és énekesét Jim Morrisont, aki a ’60-as évek egyik emblematikus alakja volt. A „Gyíkkirály” Morrison egyszerre volt tomboló, sokakat megbotránkoztató, fellépéseiről hírhedt alkoholista és drogfüggő, de ezen kívül mélyen érzékeny lelkületű hippi, és egyfajta avantgárd költő. Ez a kettősség adta meg azt az egyediséget, ami körüllengte az egész zenekart, és amiben Morrison korai halála (27 éves korában, ami a kor más idoljaival is megtörtént) is nagyot dobott. Ezt a legendáriumot és a korszellemet akarta, az akkor már többszörös Oscar díjas Oliver Stone megragadni, ami sajnos csak félig sikerült neki.
A történet fordulataival most nem nagyon akarok foglalkozni. A lényeg az, hogy a film Jim Morrison életével foglalkozik, és mivel szinte mondatról-mondatra követi Jim Morrison Wikipédia szócikkét, ezért ha valaki nem akarja megnézni a több, mint 140 perces alkotást, pár perc alatt bepótolhatja ezen a linken.
A fent említett félig sikerültséget úgy értem, hogy a szereplők és a kort szinte remekül visszaadja, szinte én is így képzelem el a ’60-as évek második felének könnyed, LSD mámorban úszó Kaliforniát. Amikor szinte mindenki minden téren forradalmat akart, például a filmek terén, hiszen Jim Morrison filmezést tanult (Jean-Luc Godardot is megemlítik, aki az akkori filmes új hullám vezető alakja volt). Miközben a világ másik felén Vietnámban komoly háborús helyzet volt, odahaza tombolt az ellenkultúra, és ebben a zűrzavaros időkbe robbant bele a Doors.
És itt kell megemlítenem a film legerősebb pozitívumát, a főszereplő Val Kilmer csodálatos alakítását. Annyira átlényegült Jim Morrisonná, hogy amikor Jerry Hopkins az énekes hivatalos életrajzírója meglátta, teljesen meglepődött, hogy Morrison 5 centivel összement, majd rájött, hogy akit lát az Val Kilmer átlényegülve. A szerepet olyan szinten belakta, hogy szinte mindenkit lemosott a vászonról (pedig Meg Ryan, Michael Madsen is szerepel a filmben). Annyira átérezte a szerepet, hogy még a karját is eltörte az egyik koncertfelvétel közben (ebben a filmben valami istenkirály koncert részek vannak, ezeket külön is érdemes megnézni, mivel remekül vannak összevágva), egyébként a film összes felhangzó dalát ő énekelte fel, mivel Morrison hangszínéhez nagyon hasonlított az ő hangja.
A tökéletes címszereplő ellenére nekem nem tetszett Morrison karaktere, a énekesekről készülő filmek (Ray, A nyughatatlan) elengedhetetlen tartozéka, a gyermekkori trauma itt is megtalálható. Egy indián halálával kezdődik a film, aminek szelleme végig kíséri az énekest az élete során, miközben az énekes egyre jobban elmerül a drogok világában. És ez az amiben kicsit Oliver Stone elvetette a sulykot, hiszen az egy dolog, hogy Morrison kacérkodott a sámánizmusal és a fekete mágiát sem vetette el, de a filmben ez úgy van bemutatva, mint egy komplett őrült duhajkodásai. A gyerekkori trauma után Val Kilmert már készen kapjuk meg, nincs a filmben semmilyen jellemfejlődés, már az első számuk felvételénél is Morrison teljesen be van állva (szerény véleményem szerint a film jobb lett volna, ha Morrison csak mellékszereplő lett volna a filmben, és valaki más szemszögéből ismerjük meg a történetet).
A film egyik legemblematikusabb jelenete az, hogy Jim Morrison drogosan röhögcsél, majd iszik egy kicsi whisky-t, vagy megdug egy csajt, vagy mindkettő egyszerre. Ez lehet, hogy nagyon is így volt a valóságban is, de ez a filmben olyan elrettentően van bemutatva, mintha egy drogellenes oktatófilmben lennénk (az audiokommentár szerint a Tízparancsolat film orgia jelenetét akarta a rendező megidézni a koncert jelenetek alatt). Nagyon hamar unalmassá válik, hiszen Morrisonnal nem tudunk azonosulni, és a többi szereplő pedig nem eléggé hangsúlyos ahhoz, hogy kicsit elvonatkoztassunk a imbolygókamerás drogmámorból. Sőt mit több, Morrison még emberileg is egy utolsó szar alak, hiszen barátnőjét fűvel-fával csalja, majd ha rajta kapja heroinozáson (amit az énekes sem vetett meg) rágyújtja a házat.
A filmet még az is árnyalja, hogy a Doors még éleben lévő tagjait, Stone meghívta felügyelni a filmhez, ám a billentyűs Ray Manzarek egy pár hét múlva felállt, mert nem bírta a rendező túlzottan egyoldalú megközelítését. Mivel Morrison költői oldalát egyáltalán nem mutatja be a film, a főbb dalokat a film szerint vagy nem ő csinálta ,(Light my fire) mivel rászóltak, hogy bénán énekel, vagy a többi tag LSD mámorát fogalmazta át dallá (The End).
Bár a filmben valami hihetetlenül remekül kapjuk meg a koncertek hangulatát, egy remek színésszel, mégsem maradandó emlék a film (kivéve a keményvonalas Doors rajongóknak), a nagyon egyoldalú megközelítés miatt. (Amúgy magyar szinkronnal ne próbálkozzon senki mivel, valami hihetetlenül félre castingolták a mély hangú Kilmert, a nála sokkal magasabb hangszínű Rajkai Zoltánnal, ami nagyon elrontja a filmélményt). 6/10
