A képregények szuperhősei iránti rajongás az USA-ban jó néhány évtizeddel korábbra vezethető vissza, mint hazánkban, de az önjelölt igazságosztók szinte végtelen univerzumában mindig is volt néhány név, ami még nálunk is ismerősen hangzott, ám közülük is kiemelkedett Batman és Superman. Világszintű popkultúrális lábnyomukkal talán még egy nagyobb Marvel armadáé sem vetekedhet, ami óriási piaci előny… lehetett volna. Viszont a Warner az aranytojást tojó tyúkját éppen a 2000-es évek sorozatos Marvel-filmes bukásai közepette jegeltette, majd az évtized közepén egy átfogó projekt helyett két (blockbuster-i keretek között) szerzői filmes megközelítésre bólintott rá. Míg Christopher Nolan a műfajhoz képest szokatlanul realisztikus Denevérembere kritikai- és közönségsikert aratott, aminek kultuszát a trilógiává bővülő eposz folytatásai csak tovább emelték, addig Bryan Singer krisztusi párhuzamra felhúzott Supermanjét már kevésbé nézte jó szemmel a nagyérdemű. A kriptoni a film után parkolópályára is került, de a Warner fél szemmel ki-kikacsintott George Miller Igazság Ligájára a Superman-kultusz felélesztésének reményében, viszont a Mad Maxek atyjának filmterve a folytonos halasztgatás áldozata lett és beállt Jodorowsky Dűne-projektje mellé az el nem készült mesterművek(?) csarnokába.

Eközben a nagy rivális Marvel 2008-ban a DC Sötét lovagja előtt előrukkolt a Vasemberrel, a kiadó képregényfilmjeinek első komoly sikerével, ami felkeltette a Disney érdeklődését, s 2009-ben már fel is vásárolták a megfilmesítési jogok döntő hányadát, majd a Vasember és A hihetetlen Hulk stáblista utáni jeleneteire alapozva elkezdték intenzíven feldolgozni és összehangolni a Marvel-hősök történeteit. Phase 1-nak keresztelt projektjük célja egyszerű volt: a Bosszúállók szuperhőscsapatának tagjait különálló filmek segítségével mutatták be, hogy aztán a csapat egészét is a nagy vászonra vihessék. A már meglévő két filmhez tehát csatlakozott a Vasember folytatása, valamint Amerika kapitány és Thor filmje. A négy éves, összesen közel négy milliárd dollárt hozó terv megkoronázása a több bevételi rekordot is megdöntő 2012-es Bosszúállók-film volt. Majd a szépen, tudatosan épített ciklus újraindult, ismételten hatalmas összegeket akasztottak, s a Polgárháború már a harmadik fázis (Phase 3) nyitóalkotása.

A Warnernél ez idő tájt talán a Nolan-, Hobbit-trilógia és a Harry Potter-széria sikerére alapozva gondolhatták, hogy felesleges lenne belekezdeni egy hasonlóan nagy volumenű filmuniverzum kiépítésébe, de az idő nem őket igazolta, ugyanis az előzetesen vártnál jóval nagyobb piaci szegmenst lehet becélozni egy-egy szuperhősfilmmel. Próbálkozni azért próbálkoztak önálló filmekkel, viszont a Marvel építkezésére tényleges válaszként érkező 2013-as Acélemberrel már elkésett a stúdió, hiszen ekkorra már a szuperhősfilmes műfaj egyeduralkodójává lépett elő a Disney, mind kritikai, mind pedig pénzügyi szempontból. Noha megdönthetetlen monopolhelyzetről talán itt még nem volt szó, a Warner sorsát megpecsételte az, hogy Zack Snyder megosztó alkotása után is még évek kellettek ahhoz, hogy eldöntsék, beszállnak a küzdelembe. Lemaradásuk akkorára duzzadt, hogy már csak álmodozhatnak a Marvel-filmekéhez hasonló eredményekről, amikor már egy "huszadrangú" Hangya is összehoz 500 milliót... 

Mindez a frusztráció meg is mutatkozott a Batman Superman ellenben. Míg Bruce Wayne és Clark Kent összecsapása a geek világ többszörös orgazmusát és gazdasági oldalról legalább 1 milliárd dolláros összbevételt kellett volna, hogy eredményezzen, addig a gyakorlatban finoman fogalmazva sem fogadta túl jól a szakma, a nézők között is megosztó, de még az egymilliárdos bevételi álomhatár is elérhetetlennek bizonyult. A csalódást keltő fogadtatásért pedig csak magát okolhatja a stúdió, hiszen filmjük kétségbe esetten bújt a két megabrand mögé, abban reménykedve, hátha túllépnek a nézők a számtalan koncepcionális bakin. Ugyanakkor a BvS legnagyobb hibája éppenséggel nem is a filmben keresendő, hanem, hogy szinte egy időben jött vele szemben az ellenpélda a Polgárháború személyében, ami tökéletesen rávilágított arra, mi a különbség a két stúdió között. Bár témájukat tekintve (szuperhősök felelősségvállalása) nincs igazán érdemi különbség, a minőség tekintetében mégis egyértelmű Vasemberék diadala. A Disney-nél előzetesen lefutották a kötelező köröket, a szembe állítható karaktereket már szépen felvezették, ezúttal is egyedül az éppen aktuális konfliktusra kellett figyelniük, míg a Warner ezen lépéseket kihagyva nagyjából 4-5 filmre elegendő eseményt akart egyetlen alkotásban megoldani. Eredményképpen egy felületes, levegőben lógó konfliktust hoztak össze, ami elméletileg az Igazság Ligája film előfutára is lett volna, de a csapat tagjairól szinte semmi sem derült ki. Ehhez még hozzájön, hogy Russóék összességében Snydernél sokkal eredetibb harcokat vittek vászonra, valamint a leginkább csak hype-generálás végett bedobott figurákkal is jobban gazdálkodtak.

A minőségbeli különbség pedig (az arányokhoz képest mondjuk jobban) kiütközött a kritikákon, megalapozva a bizarr konteók születését. A DC-rajongók egy része állítja, hogy a Disney lefizette a kritikusokat, és erre alapozzák a BvS nem éppen ragyogó fogadtatását is, de sokszor úgy tűnik a független olvasó számára, hogy érveik mögött nincs valódi jogalap, mindössze sárgulnak az irigységtől. A kritikák és a bevételi adatok között tudniillik nincs valódi korreláció (lásd többek között: Alkonyat-, Beavatott-széria, vagy Adam Sandler munkássága), illetve az, ha hétről hétre a kelleténél drasztikusabban lankad az érdeklődés a film iránt, biztosan nem xy premier előtti véleményének, hanem a film kollektív megítélésének köszönhető. Az irigykedés egyébiránt érthető is lenne, lévén a Disney-nél a legkülönbözőbb (királydráma, űropera, heist movie) Marvel-filmeket is sikeresen építették egy precízre hangolt formula köré, amit a Kevin Feige vezette osztály eddig hibátlanul egyeztetett össze. Ráadásul szintén fájó pont lehet, hogy a korábban a TV-sorozatok műfajon belüli DC-uralmát is megdöntötte a Marvel. Utolsó mentsvárként a konteók mellett az eredeti történetek drámai mélységeibe kapaszkodnak a DC-rajongói, de ne legyen kétsége senkinek afelől, hogy sem a Marvel, sem pedig a DC filmekben nem fognak meghalni a szuperhősök.

Ugyanis Marvel ide, DC oda, a stúdiók szemszögéből teljesen irreleváns a kialakult szájkarate, de még a minőség és a kritikai fogadtatás is, számukra a pénzügyi oldal a mérvadó. A Russo-fivérek az Honest Reactions-ben a maguk visszafogott módján rá is világítottak az alsógatyás pénzcsinálók betonvédelmére: nincs olyan alkotó, akinek jogában állna bármelyik szuperhős végleges kiírása, elvégre ezzel kizárná az esetleges folytatásokat, valamint a rajongók egy részét is elveszítenék. Viszont, ha nem halhat meg senki, akkor értelemszerűen egyre életlenebbé válnak majd a konfliktusok, egyre látványosabb lesz a “kamudrámáik” fals jellege. Ez pedig, ahogy ők is említették, egyértelműen “lose-lose” helyzet, ahol a kérdés, hogy mindezek mellett a stúdiók meddig üthetik majd a vasat. Illetve, ha majd váltani kell, akkor mi lesz a következő fejős tehén. Utóbbira a Disney-nek már ott vannak a klasszikus rajzfilmjeik élőszereplőssé alakításai és a Star Wars-franchise, a Warnernél viszont még nem látom a B-tervet, de talán még nincs is rá szükségük. 2020-ig még a “pesszimistábbak” szerint sem...

ui.: képregényeket nem olvasó, független néző vagyok, a poszt célja az utóbbi években felgyorsult képregényfilmes rivalizálás összegzése volt, egyben vitaindítónak szánom.