Nyakunkon a remake és ha valamikor, akkor most kezdett végképp ciki lenni, hogy ez a filmeposz kimaradt az életemből. Ugyan nem vagyok nagy jóstehetség, de ki merem jelenteni, hogy a 2016-os változat -főleg a mostani műfaji sokszínűség miatt- nem fog akkora lenyomatot hagyni a filmtörténelemben, mint William Wyler 1959-es feldolgozása. A sokféle műfaj alatt azt értem, hogy manapság nincsenek egyértelmű trendek és kevésbé érkeznek olyan filmek, melyek elindítanak egyet. Ha pedig a remake-ekről esik szó, jelen esetben meg kell említeni, hogy az ’59-es Ben-Hur egyrészt könyvadaptáció, másrészt a történet harmadik vászonra vitele.
Az említett regény A Tale of the Christ címet, magyar keresztségben (haha!) Regény Krisztus Urunk korából-t viseli. A könyvet nem olvastam, de a filmhez a magyar címadás áll közelebb: bár születése és halála remek keretet ad neki, a film nem Jézus életét dolgozza fel. Sőt, a Megváltónak inkább csak a jelenléte figyelhető meg a vásznon, még csak az arcát se látjuk egyszer se. Érthető, hiszen az általa hirdetett igék jelentik a kiábrándult, már-már nihilista szellemet tükröző Judah Ben-Hur (Charlton Heston) számára az ellenpólust. Annak tükrében, hogy mennyit szenvedett, a főszereplő lelkében dúló fájdalmat is meg lehet érteni. Zsidó családból származó jeruzsálemi uralkodóként nem hajlandó elárulni hazáját gyerekkori barátjának, a római Messalának. Utóbbi egy félreértést kihasználva Ben-Huron akar példát statuálni, ezért gályarabságra ítéli a férfit. Innentől lehetünk szemtanúi Judah megpróbáltatásainak. A cselekményvezetés abszolút lineáris. Nagyrészt a főszereplőt láthatjuk, vagy ha ki is térünk más karakterekre, biztosak lehetünk benne, hogy az a történetszál is Ben-Hurhoz lesz köthető. Mai szemmel szinte szokatlan ez a fajta egyszerűség: mondhatni fejezetekre van bontva a film, melyek közt gyakran több évet is ugrunk.
Nem mondom, hogy maradéktalanul lekötöttek a látottak, hiszen sok dolog avíttnak hat, de a cselekmény mindig tartogatott valami meglepetést, ami miatt kíváncsi lettem a folytatásra. Persze végig ott volt Judah motivációja: esküt tett Messalának a bosszúra. Ez a tény sem volt egy utolsó szempont, mely alapján az érdeklődést fent lehet tartani. Aki látott westernfilmet, vagy akár jelen zsánerből is bármit, az pontosan tudja, hogy milyen színészi alakításra számíthat: a játék általában merev, a szereplők hosszan bámulnak maguk elé, vagy a társukra. Ez már-már hozzátartozik az efféle mozikhoz. Charlton Heston viszont tökéletes választás volt a szerepre. Egyszerre van meg benne a hős karakter, aki a jó nevében cselekszik, ugyanakkor a bosszúszomj is hajtja. Az alkotás milyenségéről még el kell mondani, hogy valami eszméletlen monumentalitás árad nemcsak a nagytotáljairól a rengeteg statiszta és a lenyűgöző díszletek miatt, de összességében minden képkockájáról. Ezt a zene is alátámasztja. Az embernek végig olyan az érzése, mintha nem is filmet, hanem egy operát nézne. Ahogy a kocsiversenyt is tető alá hozták, egészen elképesztő még mai szemmel is! Ennyit jelent a számítógépes grafika hiánya.
Minden apróbb hibája ellenére, mely főleg a régies alakításoknak tudható be, ezt a filmet nem lehet nem szeretni. Legalább egyszer a hossza ellenére mindenképp látni kell, melyre elég sok lehetőségünk van a magyar csatornákon is (főleg ünnepek tájékán). A mondanivalója alapvetően a keresztény tanok befogadásáról szól, mégse lesz kereszténypropaganda. Csupán egy meggyötört férfit látunk, amint az hitet nyer. 10/10