Alejandro Jodorowsky, az LSD maga

2017. február 07. - Fincherista

Eleinte csak utat akart törni a szürrealizmusnak, aztán az éjféli moziláz legfelkapottabb gurujává vált, majd ars poeticájában megfogalmazott célját - miszerint a filmtől a pszichedelikus drogok hatását várja - sikeresen elérte, de mennybe meneteléhez írott próféciája nem talált hallgató fülekre, ő maga pedig a beteljesítetlen álmának letargiájába zuhanva vegetált hosszú évekig, hogy aztán újra és újra felfedeztesse magát. Alejandro Jodorowsky-ról van szó, a ma 88. születésnapját ünneplő avantgárd művész-polihisztorról, akinek filmes karrierjét legjobban talán az ilyet még biztosan nem láttál szlogennel lehetne leírni, s akinek filmtörténeti lábnyoma a főáramlatba való be nem törése ellenére is hatalmasra nőtt az évtizedek alatt. Jelen írásom eredetileg Tomi Leone-arcéléhez hasonlóan a szóban forgó rendező karrierjének lényegre törő jellemzése lett volna, de látván, hogy a Wikipédián Jodorowsky-ról (főleg a filmjeiről) magyarul még jobb esetben is csak csonka szócikkek találhatók, úgy gondoltam, hogy belevágok életének és teljes karrierjének összegzésébe.

Egy életút eklektikája

jodo1.jpg

Alejandro Jodorowsky 1929. február 7-én született Tocopillában, Chilében orosz származású zsidó szülők második gyermekeként. Apja, Jaime kereskedő volt, aki egyszer észrevette, hogy felesége, Sara flörtölt az egyik kuncsafttal, aminek következtében büntetésből megverte és megerőszakolta asszonyát. Ennek a "szerelemnek" lett a gyümölcse az ifjú Alexandro (később áttért az Alejandróra), s tekintettel arra, hogy édesanyját a fiú mindig apja kegyetlenségére emlékeztette, igazán sosem került közel hozzá, nem alakult ki egy természetes anya-fia viszony. Az apjával szintén rossz kapcsolatot ápolt, illetőleg Jaime a homofóbiája végett tartott túlzottan is tisztes távolságot fiától. A nővérét, Raquelt pedig ő maga nem szívlelte merő irigységből, mivel a szülői szeretetet mindkét irányból a lány kapta. Családi helyzetére rátett egy lapáttal, hogy gyermekkorának Tocopillájában a bevándorlókra elég rossz szemmel néztek. A különcsége (zsidósága) miatt is kitaszított fiú egyre élénkebben érdeklődött a hasonló sorsra jutott, kiváltképpen a testi fogyatékkal élő emberek iránt. Szabadidejét legfőképpen olvasással töltötte, el is határozta, hogy felnőtt korára költő lesz belőle.
Ugyan szerzett is néhány költeményt, azonban a művészettől távol álló filozófia és pszichológia kurzusokon kötött ki. Mivel nem ebben látta jövőjét, tanulmányait nem fejezte be, hovatovább a klasszikus értelemben vett tudományágaktól visszafordult a természeti csodákhoz: a kezdeti anarchizmus és kolonializmus iránti érdeklődését a miszticizmus, a sámánizmus váltotta fel, de voltaképpen valamennyi ezoterikus vadhajtás nagy tisztelőjéről van szó. Szinte lefedhetetlenül széles érdeklődési köre közül kiemelendő a tarot iránti elköteleződése, ugyanis a világon az egyik legelismertebb szakértőjeként tartják számon. Érdekesség viszont, hogy ő nem a jövendölés materializált formájaként tekint a kártyára, azt a sarlatánsággal azonosítja, hanem az illető jelenének a szimbólumokkal való ábrázolására használja. Hivatása alapvetően a hobbijaihoz hasonlóan a megfoghatatlan felé fordult: dolgozott bohócként cirkuszban, tanult pantomimesnek, szürrealista színház elismert szerzőjeként dobált disznófejeket a közönség közé, Ejo Takata zen buddhista növendéke is volt és noha minderről hosszasan lehetne írni, én most inkább arra térnék ki, amikor az '50-es években Franciaországba költözött és megismerkedett a filmművészettel. 

A Pánik születése, s a pánik körülötte - Fando y Lis

vlcsnap-2017-02-03-19h18m06s118.png

Legelső "filmje", az 1957-es A nyakkendő (La Cravete) volt, amely Thomas Mann Elcserélt fejek c. regényének az adaptációja. Az alkotás igazából sokkal közelebb áll egy filmre vett pantomim performanszhoz, mint klasszikus értelemben vett filmhez, illetve a 20 percet alig meghaladó játékideje sem éppen filmográfiájának leggrandiózusabb alkotásáról tanúskodik. Ugyanakkor ez volt kultrendezővé válásának legelső lépcsőfoka, illetőleg annak idején Jean Cocteau dicsérő szavai is jelezhették, hogy talán van keresnivalója a filmművészetben is. Rá 5 évvel Jodorowsky Roland Toporral (A vad bolygó, A lakó) és Fernando Arraballal megalapította a Pánik mozgalmat. A cél - csakúgy, mint a Buñuel és Artaud vezette A kegyetlenség színháza esetében - a szürrealista művészet népszerűsítése, hatáselemeinek a főáramlatba való beemelése volt. Ennek szellemiségében született meg Mexikóban a Fando és Lis (Fando y Lis), Arrabal drámájának filmes változata, méghozzá Jodorowsky interpretálásában.

rsz_fyl2.jpg

A kifordított Ádám és Éva történetben a főszereplő szerelmespár egy poszt-apokaliptikus, sivár vidéken próbál átvágni, hogy elérje az “édenkertet”, a misztikus Tar városát. Utazásuk nem csak a lebénult Lis okán, hanem az útjukba kerülő bizarabbnál-bizarabb alakok végett kifejezetten pszichedelikus road-movievá fajul, amit Jodorowsky ábrázolásmódja még inkább elidegenít. A fekete-fehér alkotás alatt kellemes zenei betétek helyett többnyire kakofónia uralkodik, a testi-lelki szépséget a testi fogyatékosság és a perverzió (későbbi munkáihoz képest még visszafogott) ábrázolása veszi át, illetve az erotika és az erőszak leplezetlen megjelenítése olyan szürreális masszává duzzasztotta, amely általános népharagot váltott ki premierjén. Jodorowsky-t majdnem meglincselték, filmjét pedig betiltották Mexikóban. Ő a reakciót a mexikói filmesztéták hagyománytisztelő, konvencionálisat preferáló ízlésvilágával azonosította, de személy szerint úgy vélem, hogy a láthatóan még “fél-amatőr” filmtechnikai megoldások legalább ennyire közrejátszhattak a film fogadtatásában.

Az áttörés és az éjféli moziláz kitörése - El Topo

elt1.jpg

Nem sokkal később visszatért Mexikóba, ahol leforgatta második egész estés filmjét, A vakondot. Gondolhatná az olvasó, hogy a Fando y Lis fogadtatása után Jodorowsky visszavett a polgárpukkasztónak bizonyuló stílusából, de nem is tévedhetne nagyobbat, elvégre az El Topo legalább annyira távol áll a megszokottól, mint első filmje. Noha első ránézésre rávágnánk, hogy western, valójában az eklektikus és szokatlan filmnyelvezete miatt besorolhatatlannak bizonyult egészen addig, amíg az alkotás egyik kritikájában meg nem született az acid western elnevezés, s utólag sorolták ide a korábbi, ellenkulturális nézeteket osztó vadnyugati filmeket. A beskatulyázhatatlansága ezúttal már teljes egészében Jodorowsky nevéhez fűzendő, lévén a finanszírozáson kívül nagyjából mindent magára vállalt a produkció elkészítésekor: ő írta, rendezte a főszerepet is ő játszotta, de emellett zenét szerzett, jelmezt tervezett, vágott is, más szóval, igazi, ízig-vérig szerzői filmet készített.

vlcsnap-2017-02-03-20h37m52s98.pngFilmbeli gyermekének megformálását pedig valódi fiára, Brontisra bízta, tehát, míg a Fando y Lis-ben csak epizódszerepet szánt családjának (ő és felesége, Valerie egy-egy rövidebb jelenet erejéig láthatók ott), addig A vakond már egy sokkal személyesebb alkotássá nőtte ki magát, s ez az irányvonal a későbbi filmjeire is igaz. Az El Topo-ban egyébiránt keveredik kelet és a nyugat vallása, filozófiája, amihez a korábbi filmjéhez hasonlóan egy jókora adag szexuális töltet és egy még nagyobb löketnyi erőszak társul. A megvilágosodás, idealizált világ kereséséről szónokló alkotás minden téren elnyomja elődjét: a színek jobban kiemelték a távoli plánokat preferáló stílusát, ami a változatosabb dramaturgiai struktúrával egy sokkal jobb filmben teljesedett ki és ezen még a továbbra is szűkös költségvetés okozta underground megoldások sem rontottak sokat. Ha a filmjében feltett nagy kérdéseire talán nem is kapta meg a választ az élettől, a Fando y Lis fogadtatásából bizonyosan tanult, elvégre az El Topo bemutatójára az USA-ban, New Yorkban került sor.

elt2.jpg

Kis termekben, privát vetítések során láthatták először az érdeklődők, s ott volt közöttük Ben Barenholtz, az Elgin Theatre tulajdonosa is, akit a közönségét megosztó film teljesen megbabonázott és meg is akarta szerezni a saját filmszínházához. Kisebb jogi viták után sikerült is neki, s késő esti, éjféli vetítések során mutatta be a filmet, ahogyan tették azt korábban más, alacsony költségvetésű exploitationökkel. A vakond azonban szemben azokkal addig túrt, míg fényhez nem ért: a midnight movie-k első komoly sikere volt. Az 1970. december 17-ei premierjét követően egészen 1971. júniusáig ment a moziban minden éjjel és a megközelítőleg 400 ezer dolláros költségvetése mellett 10 milliót zsebelt be világszerte, de lényegesebb, hogy utat tört olyan filmeknek, mint a Harold és Maude, a  Rózsaszín flamingók vagy a Rocky Horror Picture Show. Az sem mellékes, illetőleg minden bizonnyal a film sikerében is közrejátszott, hogy akadtak neves rajongói is, mint Andy Warhol, Bob Dylan, Dennis Hopper és John Lennon. A nem is olyan régen még üldözött Jodorowsky hirtelen a new yorki művészek pszichedelikus partijainak egyik legnépszerűbb vendégévé avanzsált.

LSD-trip rendelésre - A szent hegy

vlcsnap-2017-02-04-11h11m06s168.png

A hirtelen jött rajongói közül Lennon bizonyult a legfontosabbnak, lévén az még csak hagyján, hogy háromszor is megnézte a moziban az El Topót, de meg is kérte menedzserét, Allen Kleint, hogy a nevében adjon 1 millió dollárt Jodorowsky-nak egy új filmhez, amiben természetesen teljes kreatív kontrollt biztosít a rendezőnek. Alejandro elfogadta a felkérést és elkészítette a filmet, amely visszaadta mindazt, amit gondol a filmművészetről és a világról. A forgatás előtt több guruval is értekezett: a feleségével egy zen mester irányításával heteket töltöttek el alvás nélkül, míg Oscar Ichazóval, az élet értelmeit firtató Arica mozgalom alapítójával, a rendező egy LSD és hallucinogén gomba “kúrán” vett részt. Jodorowsky bevallása szerint ezt leszámítva alapvetően sosem drogozott, mivel úgy érzi, van annyira jó fantáziája, hogy nem szorul külső segítségre. Mi több, véleménye szerint az LSD ő maga, pontosabban a filmjei, lévén az ezoterikus alapokon nyugvó világ, amelyet szimbolizálnak, szerinte egyenértékű azzal az élménnyel, amit az észak-amerikaiak a pszichedelikus drogok hatásaival azonosítanak.

hm2.png

Így tehát minden kétséget kizáróan kijelenthető, hogy A szent hegy saját ars poeticájának a megtestesülése, egy tarot-ihlette vegytiszta trip a megvilágosodás és az örök élet kereséséről. A főszerepre, a krisztusi külsejű Tolvaj szerepére egy másik Beatles-tag, George Harrison pályázott, amíg ki nem derült, mennyire explicit jelenetekben kellene részt vennie. Végül a vélhetően a mexikói filmek szerelmesei számára is ismeretlen Horacio Salinas játszhatta el, aki egyébként a film üzeneteihez jobban is passzolt, mint a világhírű zenész. A szent hegy ugyanis nem pusztán fenséges underground pszichedélia, egyben szürrealista útmutató is a világot mozgató folyamatokról és azokat befolyásoló hatalmakról. Ezúttal szemben El Topóval, Jodorowsky már nem keresi az utat, hanem az Alkimistaként, mintegy spirituális vezetőként ő nyitja fel a Tolvaj - meg természetesen a néző - szemét és mutatja meg neki a Naprendszerünk különböző bolygóiról érkezett tolvajok aberrált birodalmain keresztül azt, mivé is fajult az emberiség.

vlcsnap-2017-01-25-19h19m29s176.png

A struktúráját tekintve a film három fő csapásra osztható: az első, nagyjából bő fél óra tömény víziók halmaza, ahol a rendező nem ad semmilyen útmutatást, majd ezt a dramaturgiát fokozatosan váltja fel Jodorowsky narrációja, amely néhol elég szájbarágós mivolta ellenére gyönyörűen csúcsosodik ki a második részben, a “bolygó-szegmensben”. A film csattanója, a szent hegy felkeresése képileg az azt megelőző eseményekhez képest a legletisztultabb, míg tartalmilag a legmodorosabb rész, de lényege, a Hollywoodban azóta több ízben is újrahasznosított metafizikai poén így is szépen átjön a néző számára. Nagyon nehéz pontosan körülírni, milyen film is A szent hegy, az esztéták már meg sem próbálták műfajilag bekategorizálni, mindössze úgy hivatkoznak rá, mint a filmre, ami a hagyományos kritika határain túlról érkezett. Annyi bizonyos, hogy ez a rendező karrierjének legkultikusabb darabja, ami meglátásom szerint a legjobbja is egyben, de az igazán izgalmas rész csak a film 1973-as bemutatása után jött, amikor is a magát már megállíthatatlannak tartó filmes guruként belevágott a lehető legnagyobb opusba, A Dűnébe.

A film, amely megváltoztat(hat)ta (volna) a világot - A Dűne

jdd.jpg

A szent hegy megmászását követően Klein azt akarta, hogy Jodorowsky a Story of O c. erotikus regényt adaptálja, azonban Alejandrót nem vonzotta az alapanyag. Kettejük kapcsolata emiatt olyannyira megromlott, hogy a menedzser büntetésből nem engedett az El Topo és A szent hegy jogaiból, így egyik film sem kerülhetett VHS-, majd DVD-forgalmazásba. Jodorowsky úgy vélte, hogy Klein haláláig nem is lesz esélye ennek kikerülésére, nem is tévedett nagyot, mivel csak 2007-ben, nem sokkal az üzletember halála előtt jelenhetett meg A szent hegy DVD-n. Noha személyesnek is tűnhetett a konfliktus, az igazi ok az volt, hogy Jodorowsky sokkal ambíciózusabb projektbe akart belefogni, mint egy szűk réteget megszólító adaptáció. Az álma nem is akármekkora volt: minden idők legtöbb példányban értékesített sci-fi regényét, Frank Herbert Dűnéjét akarta vászonra vinni, méghozzá úgy, hogy akkor még nem is olvasta a könyvet, mindössze ismerősének ajánlása, valamint a könyv popkulturális jelentősége motiválta. Ennek véghezvitelében Michel Seydoux segédkezett, aki az El Topo európai sikere láttán mindenképpen együtt akart dolgozni Jodorowsky-val. A rendezőnek egyébként nem csak az ötlete, hanem a megvalósításának mikéntje is merésznek bizonyult, lévén az eredeti regényt kifejezetten szabadon értelmezve és szürrealista szimbólumaival alaposan átitatva akarta vászonra vinni, valamint legfőbb célja egy olyan 10-12 órás opus létrehozása volt, amely visszaadja az LSD-hatását.

jddg.png

Nem is filmként tekintett a projektre, inkább egyfajta szent kinyilatkoztatásra, amely megváltoztatja a fiatal elmék gondolkodásmódját. Ennek tükrében talán nem is meglepő, hogy a toborzás során saját megfogalmazása szerint nem szakembereket, hanem “spirituális harcosokat” keresett, akik nem csak a technikai oldalát látták a filmkészítésnek. Fordulatos és helyenként mókás útjai során sikerült megegyeznie Chris Foss grafikussal, Dan O’Bannon trükkmesterrel és ő volt az első, aki meg akarta ismertetni a filmvilággal H.R. Giger egyedülálló gótikáját. Viszont a vizuális oldal mellett nem törpült el a zenei sem, hiszen valamennyi bolygó külön zenei betétet kapott volna, amihez a Pink Floyd, meg a Magma szerezte volna a dallamokat. A szerepeket sem akárkire bízták volna: David Carradine, Orson Welles, Alain Delon, Gloria Swanson és Mick Jagger is ott volt a szereplőgárdában. Pault a fiára, Brontisra bízta volna, aki az előkészületek alatt, tehát nagyjából két évig napi több órán keresztül kőkemény akrobatika és küzdősport edzéseken vett részt, hogy “igazi harcos” váljon belőle.

jdd2.jpg

Mindezek mögött pedig ott volt egy vaskos kötet, a storyboard Mœbius rajzaival, amelyben beállításról beállításra feltüntették Jodorowsky Dűnéjének valamennyi momentumát. Már csak egy stúdió jóváhagyására, meg néhány millió dollárjára volt szükségük, azonban az álom a célegyenesben szertefoszlott. Hiába házaltak az összes nagy stúdiónál, nem volt producer, aki beszállt volna abba a projektbe, amely már az első jelenet felvétele előtt felemésztett 5 millió dollárt. És teljesen érthető, mert lehet, hogy papíron már minden megvolt a filmhez, de Jodorowsky neve semmire sem volt garancia, mi több, szürrealizmusa inkább ijesztő lehetett az üzletembereknek, s a játékidő meg már csak hab volt ama bizonyos tortán. A szereplők szerint a történetben a pénz hatalma a meghökkentő, az, amekkora hatással bír a művészetre. Részint egyetértek, de engem igazán az "sokkolt", hogy ez a projekt egyáltalán eljuthatott a célegyenesig, elvégre már kósza ötletként bukásra volt ítélve. Jodorowsky addigi legnagyobb költségvetésű filmje az egymillió dolláros A szent hegy volt, ahol nemhogy sztárokkal, elismert színészekkel sem nagyon dolgozott és az a világnézet, amit az ő művészete képvisel nagyon messze áll attól, ami miatt az emberek általában moziba mennek.

jdddd.jpg

Természetesen ő nem így gondolta, szentül hitte, hogy álmát beteljesítheti és megszületik A Dűnével egyenrangú tiszteletnek örvendő filmváltozat. A kudarc az évtizedek alatt eltávolíthatatlannak bizonyuló tüskeként fúródott a szívébe, megtörte felfelé ívelő karrierjét. Csak évekkel később tudott újra kamerát ragadni, hogy újabb filmmel jelentkezzen. A filmnyelvileg korábbi alkotásaihoz képest sokkal konvencionálisabb, s célközönségét tekintve gyerekfilmként besorolható Tusk ("Agyar") az ugyanazon a napon született lány és elefánt spirituális kapcsolatát volt hivatott bemutatni. Az alkotás a producer dobbantásának köszönhetően végül nem készült el teljesen, a final cut-ként értelmezhető változatát is csak korlátozottan mutatták be, úgy tűnt, hogy ez lesz Jodorowsky hattyúdala, aki a ‘80-as években a tarot lelkes kutatójává vált, megkezdte "pszichomágiáját" - amire bővebben a Santa Sangrénál térek ki -, míg a filmek helyett a képregények jelentették alkotói tevékenységét. Köteteibe - merthogy vaskosabb, elegánsabb kiadású alkotásokról van szó, mint a szokványos pár dolláros füzetek -Mœbius-szal karöltve csepegtetett az el nem készült Dűne-film storyboardjából és voltaképpen megélhetését részint azóta is a már Jodoverse-é ("Jodo-verzummá") terebélyesedő képregényfolyamának köszöneti.

dune.jpg

Visszatérve a Dűnéhez: a jogok végül Dino De Laurentiis producernél kötöttek ki, aki az akkor még szinte gyerekcipőben járó, de már elismert David Lynch-re bízta az adaptációt. A film többek között a vágók hangosan csattogó ollóinak eredményeként finoman szólva nem lett az igazi, aminek köszönhetően Jodorowsky szívéről nagy kő esett le, mivel félt, hogy az a Lynch, akit nagyra tart, megcsinálja majd A DŰNÉT. Bevallása szerint az is jót tett a lelkének, hogy Hollywood a későbbiekben is lelkesen merített abból a storyboardból, amit még pár évvel korábban ajándékoztak a stúdióknak. Néhány esetben már erősen túlzó hasonlóságokat is vízionált, de egy valamit tényleg köszönhetünk a Jodorowsky-féle Dűnének, ami nem más, minthogy olyan zseniket ismertetett meg Hollywooddal, mint O’Bannon, Mœbius és Giger, akik hárman Ridley Scott rendezése alatt összehozták az Alient. A hihetetlen filmötlet teljes és hiánypótló krónikája Frank Pavich Jodorowsky's Dune c. dokumentumfilmje, aminek megtekintését valamennyi filmőrültnek javaslok, kiváltképp, ha mást nem szívesen nézne meg Jodorowsky-tól. Aki viszont inkább még olvasna róla, annak Chief Brody posztját tudom ajánlani, ugyanis írása pazar summázata a filmnek.

A szertefoszlott álom utánSanta Sangre

sss.jpg

A ‘80-as évek, amely Hollywood szórakoztatóipari oldalának soha nem látott népszerűségét hozta el, fokozatosan visszaszorította a deviáns szerzői filmeseket. A korábban felkarolt, önjelölt szónokok egyre kevesebb szóhoz jutottak, s Jodorowsky közülük is hallgatagabbnak bizonyult, lévén az 1980-as "Agyar" bukását követően egészen 1989-ig egyáltalán nem jelentkezett filmmel. Az évtizedet főleg a tarot rejtelmeinek megismerésével és a képregényírással töltő rendező, aki az élete során megannyi gurunál kereste az élet nagy kérdéseire a választ, elhatározta, hogy egy újabb fába vágja a fejszéjét: a pszichomágiába. Értelemszerűen a legjobb definíció az ő szájából hangozna, de mivel Freud pszichoanalízisével példálózva tartja, hogy az egyszerűsítés csak a felületességet hordozza magával, így alapvetően a témát csak érintő interjúk során az ilyen jellegű kérdések elől többnyire kitér és konkrét válaszok helyett a témáról szerzett könyveit javasolja. Én azért vállalkoznék a lényeg megragadására: az általa kifejlesztett módszer az életünk, sőt, elődeink élete során felgyülemlett lelki traumák, fájdalmas konfliktusok feloldását célozta meg, méghozzá úgy, hogy a szenvedő fél a terapeuta iránymutatásával megpróbálja újra átélni/eljátszani az eset(ek)et.

santasangre.jpg

Nem csak érdekességként tértem ki erre, hanem mert tartom, hogy Jodorowsky a pszichomágia végett váltott irányt filmművészetében, s az univerzális igazságok helyett saját életútjának a korábbi filmjeihez képest intenzívebb - de továbbra is sajátságosan szürreális - felelevenítésével igyekezett enyhíteni hősei lappangó fájdalmait. Ehhez persze kellett Claudio Argento (igen, annak a bizonyos Dariónak az öccséről van szó), aki underground filmes viszonylatban hathatós pénztőkével támogatta meg Jodorowsky-t egy újabb filmművészeti ínyencfalat reményében. Alejandro kapva-kapott az alkalmon, miután megtudta, hogy ő maga döntheti el, miről szóljon a film és hogyan. Tudta jól, kiről akart mesélni, a történet középpontjába a büntetése során megjavult, majd szabadlábra helyezését követően jogi diplomát szerzett sorozatgyilkos, Gregorio ‘Goyo’ Cardenas brutalitásával és lelki harcával hasonlatos megváltás reményét helyezte, kiegészítve saját gyermekkorának megrázó eseményeivel. Míg az El Topo a fiától játszi könnyedséggel megváló apáról mesélt, addig a Santa Sangre (“Szent Vér”) a gyermekét megvető és rabszolgasorba taszító anya véres memoárja.

sssss_1.jpg

Ezúttal is utazásra invitálja nézőit a rendező, azonban Fenix (másik két fia, a külsőleg rá sokkal jobban hasonlító Axel és Adan megformálásában) útja lelki jellegű, gyermekkori traumáját kell feldolgoznia azáltal, hogy szembenéz a karjaitól megfosztott édesanyjával. Noha, mint a korábbi Jodorowsky-filmeket, a Santa Sangrét sem lehet vádolni sablonossággal, valahol mégis kilóg a sorból, mivel a rendező karrierjében talán először nyúlt vissza ennyire egyértelműen klasszikusokhoz. A leginkább a pszicho-horror műfajába sorolható alkotása szinte valamennyi klasszikus szörnyfilm rémsége előtt tiszteleg, valamint Hitchcock is felelevenedik, de köszönet gyanánt még Argento is kapott néhány giallós megoldást. A kollektív horror-emlékezetnek köszönhetően ez a filmje a legkönnyebben dekódolható alkotása, egy megcsömörlött férfi kegyetlen és absztrakt lelki harcának az opusa. Nem mellékesen: szerintem A szent hegy után a második legjobbja. Hasonlóképpen gondolták a kritikusok is, a már rég elfeledett Jodorowsky-t újra felkarolták, alkotása a semmiből gerjesztett keresletet a drogmámoros korokat megidéző pszichedelikus élményre.

ss2.jpg

A magabiztosan felszálló sas azonban gyorsan lezuhant, ugyanis közvetlenül a Santa Sangre után rendezte meg az első- és egyben utolsó stúdiófilmjét, A szivárványtolvajt. A Peter O’Toole és Omar Sharif fő-, valamint Christopher Lee epizódszereplésével készült film a büdzséjét tekintve nagyjából tízszerese lehetett az addigi legdrágább Jodorowsky-filmhez képest, tehát olyan 10 millió dollárból készült és ez lehetett volna az a film, ami egy teljesen új oldalát mutatja meg Jodorowsky-nak. Nos, sikerült is, csak más értelemben, ugyanis Alejandro nem tűrte, hogy nem írhatta át a forgatókönyvet, amelyet egyébként a producer felesége írt, valamint ekkor dolgozhatott először igazi sztárokkal és állítása szerint kiállhatatlan pojácák voltak. Részint érthető kifakadása, hiszen korábbi színészei, avagy a fiai, a legjobb method actoröket megirigylő elánnal álltak mindig munkába: Brontis ugyebár, ahogyan már említettem, évekig edzett a szerep kedvéért, míg Axel a Santa Sangréért hetekig osztozott a hotelszobáján egy sassal, hogy jobban megismerje a madár attitűdjét. Ugyanakkor nincs olyan hollywoodi legenda, akitől ehhez hasonló alázatot lehetne várni. Még akkor sem, ha az illető egy olyan avantgárd álomvilágban élő szürrealista, mint amilyen Jodorowsky.

A kényszerű hallgatás és a visszatérés -  La danza de la realidad

ldadadad.pngA szivárványtolvaj bukását követően Jodorowsky az El Topo folytatásán, az El Topo fia, majd Abel Cain munkacímen futó filmprojekten dolgozott, de nem talált hozzá producert. Bár többször is pedzegette, hogy ha máshogyan nem, akkor képregény formájában készíti el, de ez azóta is várat magára. A ‘90-es évek egyébiránt a részéről filmezés mentesen teltek, viszont őt kérték fel a Tarot of Marseilles eredeti kártyáinak renoválására, a Jodoverse névre hallgató képregényuniverzuma is szép rajongói bázisnak örvendhetett és nem mellesleg ebben az évtizedben foglalta össze könyvben először a gondolatait saját módszeréről, a pszichomágiáról. Filmes szempontból egyedül egy alkotással köthető össze a neve, mégpedig a Luc Besson által rendezett kultfilmmel, Az ötödik elemmel. Jodorowsky ugyan nem dolgozott rajta, viszont a Mœbius-szal közösen szerzett The Incal c. képregényük plagizálásaként tekintettek az alkotásra, s összesen nagyjából 13 millió dolláros kártérítést kértek. Ebből Jodorowsky mindössze 700 ezer dollárt kért, mert bevallása szerint szemben a francia szakemberrel, aki a concept artért felelős grafikusként dolgozott is a filmen, őt az igazság és nem pedig a pénz érdekelte. A pert egyébként 2004-ben elvesztették, ugyanis a bíróság szerint a film alkotói nem vettek át a képregényből annyit, ami miatt már járna kártérítés a kárt elszenvedőknek.

ldrrr.jpg

A 2000-es évek filmes szempontból már valamivel eseménydúsabban teltek számára, hiszen több fesztiválon is újra bemutatták alkotásait, ő maga is részt vett néhányon, valamint az El Topo fia mellett a King Shot címre keresztelt gengszterfilmes ötletével is házalt, igaz, utóbbi is megmaradt álomnak. Kapcsolati tőke hiányában nem is lehet egyszerű, hiszen a kortárs alkotók közül igazán csak Nicholas Windig Refnnel találta meg a közös hangot. A dán rendező azon kevesek egyike, akinek munkásságát elismeri, hovatovább a dánról szóló NWR c. dokumentumfilmben úgy nyilatkozott, hogy az önismétlő politikai, kulturális és spirituális selejteket gyártó Hollywooddal szemben ő az, akinek a filmjei visszahozták a művészetbe fektetett hitét. Ilyen radikális vélemény mellett érthető, miért nem talál könnyen támogatókat. Mindenesetre az újbóli áttörés 2011-ben kezdett körvonalazódni, amikor is eldőlt, hogy a 2002-ben írott önéletrajzi könyvét, a La danza de la realidadot (“Valóság tánca”) megfilmesítheti. Társproducere az a Michel Seydoux lett, akivel A Dűne óta egyáltalán nem beszélt és a nagy találkozás ezúttal sikeres produkcióban érvényesült.

ldad.jpg

A filmet 2013-ban  - tehát Jodorowsky mintegy 23 évvel utolsó rendezése óta - mutatták be több fesztiválon (többek között Cannes és Montreál) és már a felkonferáló videója, amelyben anyaszült meztelenül beszélt az alkotásról, jelezte, hogy öreg avantgárd nem vén avantgárd, avagy még mindig képes megbotránkoztatni közönségét. Visszatérésének másik nagy lépcsőfoka a szintén ekkor bemutatott Frank Pavich dokumentumfilm volt, a Jodorowsky’s Dune, ami pedig a már fentebb említett legenda figyelemre méltó feldolgozása. Azonban rátérve a La danza de la realidadra megjegyzendő, hogy az életrajzi ihletettségénél az ihletettségen legalább akkora hangsúly van, mint magán az életrajzon. A saját megfogalmazása szerint a mágikus realizmus műfajába sorolandó film a tocopillai éveinek hányattatásait dolgozza fel, méghozzá a Jodorowsky-család két generációjának segítségével. Gyermeki énjét az újonc, Jeremías Herskovits, édesapját egy freudi csavarral legidősebb fia, Brontis alakítja, de a Santa Sangréból már ismerős Adan és Alex is visszatért, míg a filmbeli énjének a tudatát narrátorként ő maga testesítette meg. Az édesanyját egy operaénekesnőre, Pamela Flores-re bízta, aki a filmben valamennyi szövegét énekelve adta elő, hogy a rendező már ezzel is emlékeztesse nézőit, mennyire a földtől elrugaszkodott koncepcióról van szó.

the-dance-of-reality-2.jpg

És valóban van egyfajta mágia az egész történetben, mivel pontosan nem lehet kibogozni, hogy hol húzódik a valóság, a költői túlzás, vagy éppen a színtiszta fikció határa. Már saját családjának képe sem passzol teljesen ahhoz, amit korábban mesélt róluk, valamint nővére még csak említés szintjén sem került bele a filmbe, de ez valahol törvényszerű is, ha a mesélő nem más, mint Jodorowsky. A film eseményeit tekintve tiszteletlenség helyett inkább egy idealizált családi kép megfestéséről lehet szó, hiszen a valóság táncában az anyjával kifejezetten bensőséges kapcsolatot ápol, illetve nem csak gyermeki énjét, hanem édesapját is felkéri a morális keringőre, hogy aztán addig forgassa, amíg egy teljesen másik nem embert nem kap. Játéka pedig - főleg a pozitív fogadtatása révén - meghozta a kedvét a filmezéshez, s tavaly már be is mutatták a La danza de la realidad folytatását, a Poesía sin fint (“Végtelen költészet”). Mindezt ő talán úgy fogalmazná meg, hogy mégis van igazság a világban, mert még ha a pénz derékba is törte a karrierjét, a végére csak megadatott a lehetőség, hogy újra meséljen.

Források:
- A Filmtett tanulmányai (első rész, második rész)
- A Jodorowsky's Dune dokumentumfilm
- A poszt címéhez "ihletként" a Magyar Narancs interjúja
- Releváns filmkritikák

- Releváns Wikipédia szócikkek
- Videós interjúk (tarot-ról, karrierjéről)

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!

A bejegyzés trackback címe:

https://supernaturalmovies.blog.hu/api/trackback/id/tr6412128663

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

exterminador 2017.02.08. 19:40:39

Nagyon jó írás, egyetlen hiba van benne: Jeremias Herskovits nem rokona Jodorowskynak.

Fincherista 2017.02.08. 20:36:49

@exterminador: Köszönöm a dicséretet és észrevételt is. Javítottam a hibát, kicsit utánanézve már nem is találtam azt a szöveget, ahonnan jött az ihlet, úgyhogy valamivel összekeverhettem.

exterminador 2017.02.08. 21:45:29

@Fincherista: Maga Jodorowsky nyilatkozta valahol, mikor előkészítették a filmet, hogy az unokája fog benne szerepelni, de végül ez nem valósult meg.

Fincherista 2017.02.08. 22:02:35

@exterminador: Akkor ez lesz az! Köszönöm.

Pampalini13 2017.02.11. 22:50:42

Nagyon jó írás, Jodorowsky kicsit már sok az én konformista gyomromnak, de érdekes volt a poszt.