A legikonikusabb X-Men karakternek végig kellett feszengenie testhezálló gumiruhájában két balul sikerült saját filmet is, hogy harmadszori nekifutásra végre szenvtelenül kiereszthesse adamantium karmait. Öregedve, megtörten és betegen, mégis lazábban, mint eddig valaha. Megérte várni és nem feladni a reményt, hogy készülhet még jó film ezzel a karakterrel. A Logan ugyanis nem csak hogy jó, egyenesen az egyik legjobb szuperhősfilm, ami valaha készült.

Valami hasonló szellemben fogant dolgot kell elképzelni, mint A Sötét Lovag trilógia, ami a képregények elnagyolt és végletekig kitolt világát lehozta a földre, a hősöket ezáltal sebezhetővé, a gonoszokat pedig igazán félelmetessé és fenyegetővé téve. A Logan esetében pedig mindez be van oltva valami olyan akciófilm esszenciával, amit mintha a 80-as és 90-es évek tesztoszterontól bűzlő klasszikusaiból nyertek volna ki valami furmányos módon. Ha pedig mindez nem lenne elég, a film az érzelmeinkre is tud hatást gyakorolni, úgy, ahogy arra csak a legjobbak képesek. Legjobbak alatt pedig olyanokat értek, mint például a Terminátor 2, ami többször is eszembe jutott a Logan megtekintése közben.
Elsősorban azért, mert hasonló izgalommal kevert feldobottságot éreztem a moziszékben ülve, mint annak idején a T2 első megtekintése alkalmával, ami pedig sajnos egyre ritkább manapság. Másodsorban pedig, mert a két film amúgy dramaturgiailag egészen hasonló. Ez pedig jó, mert azt jelenti, hogy Logan baromi jól van felépítve, aminek nagy szerepe van abban, hogy az igen hosszú, 140 perces játékidő kábé másfél órának tűnt csak.

Ezt a majd’ két és fél órát pedig remekül megírt és eljátszott karakterek társaságában seggelhetjük végig. Hugh Jackman eddig is király volt Rozsomákként, még akkor is, ha a film, amiben aprította az ellent éppen csak elérte a nézhetőség határát. Sőt, Hugh Jackman maga Rozsomák, mintha csak erre a szerepre született volna és most végre kihozhatta a maximumot a karakterből. A betegeskedő, alkoholista, az eddigieknél is marconább és cinikusabb Logant egyszerűen élvezet nézni. Nem egy ugrabugráló, jelmezbe öltözött faszagyereket látunk, hanem egy egykor szebb napokat megélt, társadalomból kivetett embert. Valakit, akiről tudjuk, hogy mogorvaságával csak távol akarj tartani magától az embereket, hiszen – mint ahogyan azt a film egy pontján ki is mondja – sosem volt jó vége annak, ha közel engedett magához valakit. Ilyen értelemben pedig kiállhatatlan természete és önkéntes elszigetelődése is felfogható egyfajta önzetlen hősiességként.

Charles Xavier (Patrick Stewart) már a 90-et tapossa és egykori zabolázatlan tanítványa viseli gondját. A professzor szánni való állapotban van, nehezen kontrollálható, az emberekre veszélyes képességét gyógyszerekkel tartják kordában, melyek teljesen leszedálják. A szuperhős is csak ember, még maga a nagy Xavier professzor is. Az emberek pedig megöregednek és meghalnak. Charles ebben a filmben egyszerre van felvértezve a Patrick Stewart-tól megszokott bölcsességgel és a James McAvoy féle fiatal Xavier professzor lazaságával. A magas korhatár besorolásnak köszönhetően pedig olyan eddig elképzelhetetlennek tűnő mondatok hagyják el a száját, amiken esetenként jókat derülhetünk. Ja igen, merthogy a filmnek amúgy még humora is van.

Ha pedig már kielemeztem a két nagy visszatérő legfrissebb teljesítményét, akkor pár szót illik mondanom a film új mutáns karakteréről, a titokzatos kislányról is, aki tulajdonképpen a konfliktus okozója. Dafne Keen-nek Laura szerepében többnyire csak morcosan kellett néznie és nagyokat hallgatnia, de hát ezt is lehetne hiteltelenül csinálni, erről azonban szó sincs. A film utolsó harmadára pedig azért már jóval többet kapunk ennél a karakterből.

Az biztos, hogy az összhatás nem lett volna ennyire pozitív, ha a stúdió nem engedélyezi az R korhatár besorolást. Szerencsére viszont így lett, így Rozsomák beszólásai igazán karcosak, pengéi nyomán pedig szakad a hús és fröcsög a vér, ahogy kell. Ettől az akciójeleneteknek súlya, az összecsapásoknak tétje lett. Egyébként remekül koreografált akció szekvenciákat láthatunk, de szó sincs pozőr beállításokról és mozdulatokról. Kétségbeesett meneküléseket és teljesen spontánnak tűnő, gyorsan zajló összecsapásokat láthatunk. James Mangold ezúttal remek munkát végzett a rendezői székben, a hatást pedig Marco Beltrami remek zenéje még tovább fokozza.

Hugh Jackman méltó búcsúja ez leghíresebb szerepétől, egy korszak stílusos, vérmocskos lezárása.

10/10

A film MAFAB adatlapja

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket Facebookon vagy Twitteren!