Török Ferenc a legpáratlanabb filmes hagyományok mentén készítette el legújabb filmjét, ami egy percig sem hagy minket nyugodni, sem a mozi teremben, sem miután kisétáltunk onnan.

1945 augusztus 12-e, délelőtt 11 óra. A második világháború végén, az orosz megszállás árnyékában, a falusiak lagzira készülnek ezen a perzselő nyári napon. A helyi kiskirálynak, a jegyzőnek a fia házasodik. Két titokzatos idegen jelenik meg a magyar falu vasútállomásán, tiszta feketébe öltözve. Sok szót nem szólnak, csak pár ládával érkeznek. Hírük hamar elér a lakókhoz, akik riadtan vagy épp feldühödve azt találgatják, vajon mi lehet a ládákban és mi célból jött hozzájuk a két utazó.

A film minden egyes pillanata, jelenete és karaktere fájdalmasan élethű. A magyarság bűntudatát és szégyenérzetét olyan zsigeri szinten kommunikálja, hogy az elől képtelenség elbújni. Az emberi gyarlóság minden egyes jelenetét áthatja, elképesztő, hogy milyen kérlelhetetlenül sokszínűek a fekete-fehér képkockák.

A rendező a film történetéül szolgáló novella szerzőjével, Szántó T. Gáborral együtt írta meg a forgatókönyvet. A film egyre növekvő feszültségét az adja, ahogyan látjuk a falusiak reakcióját a hírekre, ahogyan a két férfi egyre közelebb ér a faluhoz, ahogyan a vélt, vagy valós elszámoltatás pillanata egyre közelebb kerül mindenkihez. A cselekmény és a film hangulata is számtalan párhuzamot mutat a western műfajjal. Minden egyes mondatnak súlya és mögöttes tartalma van. A levegő már az idegenek megérkezése előtt is izzik a faluban, a két zsidó férfi megjelenése csupán a szikra, amely lángra robbantja ezt a lőporos hordót.

A színészek elképesztően színvonalas teljesítményt nyújtanak. Egyetlen olyan filmet sem tudnék említeni, ahol minden karakter ilyen őszintén és hitelesen lenne megformálva, sem a magyar, sem a nemzetközi alkotások körében. Török Ferenc és Fischer Gábor, aki a szereplőválogatásért felelt, valamit nagyon jól eltaláltak, a szereplők közötti kapcsolatrendszer percről percre bővül, egyre érthetőbbé és világosabbá válik ki mit, miért tesz. A karaktereken keresztül megismerjük a falu múltját, jövőjét és hierarchia rendszerét. Ami pedig még zseniálisabb, hogy az egész film alatt összesen két-három percre feltűnő asszony mondatai is olyan súllyal rendelkeznek, mintha egy Shakespeare drámából lépett volna ki. A prímet kérdés nélkül Rudolf Péter viszi, aki mellesleg több, mint tíz kilót hízott a szerep kedvéért, olyan ösztönösen alakítja a szegény ember Döbrögijét, hogy az bármelyik hollywoodi színészzseninek a dicséretére válna. A film talán legnegatívabb karaktere, ő testesíti meg a magyar társadalomnak azon részét, aki bárkit, bármikor hátba döf a haszon reményében és képes más emberek nyomorúságából előnyt kovácsolni magának. De ugyanilyen szinten élő, hús-vér karaktereket formál meg az összes színész, például Szirtes Ági, Nagy-Kálózy Eszter, Szarvas József, vagy Szabó Kimmel Tamás, a teljesség igénye nélkül. A film csupán a karakterek segítségével egy olyan valóságos világot tár elénk, amelyet talán már megszépített az idő, de a maga húsbavágó kegyetlensége máig érezteti hatását.

Szemző Tibor komponálta a film zenéjét, és a képi világhoz és a történethez illeszkedően egy minimalista score hallható. A legnagyobb hangsúly a hegedűn, a cimbalmon és a zománcozott tejeskannán van, vagyis, akár eddigi műveiben, a szerző most is kevés hangszert szólaltat meg a film során. A zene épp úgy egyre növekvő feszültséget generál, mint a történések és a fekete-fehér képkockák.

Ragályi Elemér olyan csodálatosan fényképezett filmeken dolgozott, mint a Kukoricasziget, vagy Az ajtó. Az „Illés-iskola” egyik legismertebb operatőre, Zsigmond Vilmos mellett. Amit pedig ebben a filmben művel, az egyszerűen emberfeletti. A film minden egyes képkockája beszédes és olyan, akár egy festmény. A beállítások túlnyomórészt közelik, ez pedig kiváló táptalajt nyújt a színészek legapróbb rezdüléseinek is.

Török Ferenc ezúttal újfent valami egyedit, talán megismételhetetlent alkotott, mint annak idején a Moszkva térrel. Az akkor rendkívül gyorsan avanzsált kultfilmmé, mondatait pedig a mai napig idézik sokan. Az 1945 nem ez a fajta alkotás, de biztos, hogy napokig nem fogjuk tudni kiverni a fejünkből. A rendező és az alkotók egy olyan csodálatos filmet alkottak, amilyen csak minden szökőévben egyszer születik. A filmet tanítani való módon dirigálta Török Ferenc, legalábbis a vásznon megjelenő végeredmény erre enged következtetni, mert ritka az ennyire koherens, kivétel nélkül minden szinten működő film.

Nemzetközi és magyar viszonylatban is olyan szintű kiválóság, amit nem érdemes kihagyni. A maga rövidségével (számomra a 90 perc egy ilyen kaliberű filmnél kevésnek tűnik) olyan, mint egy tűzforró eszpresszó cukor nélkül. Keserű, intenzív, de még napokkal később is mindenhol felfedezni véljük az ízét. A filmnyelven is anyanyelvi szinten kommunikáló alkotás vitathatatlanul az elmúlt évek legkiválóbb magyar filmje. 9/10