Hagyd, hogy megcsípjen - Pókember: Hazatérés

2017. július 05. - Duba Dániel

Annyi elvesztegetett év után most befutott a Pókember: Hazatérés, az eddigi legkisebb Marvel film a legkisebbeknek, a mindössze tizenöt éves Pókerberrel és legrégebbi képregényes ellenségével, a Michael Keaton alakította Keselyűvel. A jó pár feldolgozást megélt hálóvetőnk most egy egészen szórakoztató filmmel talált vissza az új vonalas Marvel-univerzumba, ahova eddig mindenféle jogi herce-hurca miatt nem volt belépése. Hölgyeim és uraim, kedves egybegyűltek, Pókember hazatért! Ezúttal a klasszikus eredettörténetet kihagyva Peter Parker egyből a kék-piros szerkóban indít, szóval én sem húzom tovább az időt. Jöjjön a menza ásza, a tizedikes lányok bálványa, a tanulmányi versenyek ördöge, a barátságos és közkedvelt Pókember.

pokember_hazateres_2.jpg

Hogy miért írtam a legkisebb Marvel filmnek a Hazatérést, több oka is van, de ezek mindegyike pozitív kicsengésű. Akár az akciókat nézzük, akár a történetet, ezúttal nem a világok harca kerül bemutatásra, nem dőlnek le felhőkarcolók és nem semmisülnek meg bolygók, hanem csak egy gyökér, gazdag gyerek a suliból jól beéget a többiek előtt, a matek és a biosz közti szünetben. Nincsenek kontinenseken vagy dimenziókon átívelő hajszák, hanem az egész történetet lezavarják New York valamelyik külvárosi kerületében, egy kis washingtoni kiruccanással. Nem uralkodik el a filmen az a megalománia, ami egy-két kivételtől eltekintve kicsit mindig is jellemző volt a Marvelre, és ez a mai világban dicséretre méltó.

Talán a film legjobb része az első 10 perce, ahol a bevezetést kapunk Peter Parker személyiségébe, és ezzel együtt a prológus összeköti az Amerika Kapitány: Polgárháborúbeli szereplését a Hazatéréssel. A videonaplós részek egyszerre viccesek és a maguk módján látványosak, és remekül ellátják a feladatukat azzal, hogy megmutatják, ez a leendő szuperhős még csak egy taknyos kölyök különleges képességekkel, amiknek ugyan birtokában van, de nem tanulta meg teljes mértékben felismerni és kihasználni őket. Peter Parker még egy csinos lánytól is beijed, tágra nyílt szemekkel csodálkozik rá Tony Starkra és az új világra, amit az idegen eredetű technológiák hoztak el a Bosszúállók első részének végső ütközetben. A világ legkedveltebb képregényhőse csupán egy kamasz, akinek szívás az iskola.

pokember_hazateres_4.jpg

Innen indul meg Parker jellemének fejlődése. Ekkor csak egy felelőtlen tizenéves, aki még nincs tisztában a tetteinek következményeivel és azok súlyával, de sohasem múló lelkesedése kiapadhatatlan forrásként hajtja. Kis balszerencsével akár közveszélyes is lehetne, de ahelyett, hogy bajt keverne, vagy próbálná megmenteni az egész világot, elkezd kicsiben játszani. A kerület őrangyala lesz, biciklitolvajokat, piti rablókat, elveszett kiscicákat hajkurászik, egészen addig, míg egy repülő acélmadár, magára nem vonja a figyelmét. Michael Keaton karaktere, Keselyű, talán a Marvel eddigi legszimpatikusabb gonosza. Nem világok pusztítója, csupán egy megélhetési bűnöző. Motivációi közül hiányzik a kontinensek, bolygók, univerzumok romba döntése, nincsenek világuralmi törekvései, egyszerűen csak biztos jövőt szeretne otthon a családnak, remekül eltalált karakter. Azok után meg pláne, hogy az eddigi Marvel filmek egyik legnagyobb hiányosságai a nem túl izgalmasan kibontott negatív hőseiben keresendők.

Azért is a legkisebb Marvel film ez, mert akciói megmaradnak földközelben. Még a legnagyobb csörtéje is csak akkora, mint a Bosszúállók vagy Amerika Kapitány egyik laza bemelegítése az igazi akció előtt. Nálam ez valahogy egy szimpatikus vonásként csapódott le a moziban, elegem van már a szemkifolyatós látványvilágból. A kevesebb néha több, egy ügyesen visszafogott zúzda ezerszer nagyobb hatást tud kiváltani, mint egy olyan mindent bele akciójelenet, ahol megcsúszott a józan ész.

pokember_hazateres_1.gif

Itt viszont rögtön előtérbe kerül a film egyik igazi hiányossága is. A Pókember felhőkarcolók közti hálóhintájának teljes hiánya, és jellegzetes akrobatikus mozdulatainak elsumákolása – amiről a vörös hacuka nélkül is felismerhető lenne a karakter – talán a legfájóbb pont az egész filmben. Az akciójeleneteket nem koreografálták Pókemberre, és ez óriási hiba, mert egyrészt ezek nélkül a látvány semmiben sem különbözik a Marvel többi alkotásától, másrészt pedig az a generáció, aki olvasta a klasszikus Pókember képregényeket, ezeket joggal kéri számon a filmtől, amit jelen esetben csak mérsékelten, de inkább sehogy sem kap meg. Ehhez még az is hozzájön, hogy a számítógépek animálta Pókember néhol kifejezetten rosszul mutat a vásznon, ez az előző filmeknek mérföldekkel jobban ment.

A mellékkarakterek unalmasak. A sidekick egy kliséburger dupla sajjtal, a leendő barátnő egy két lábon járó fogkrémreklám, May néni cuki, de bár jönne már a Június (talán csak a suli menő csávóját játszó Tony Revolorinak örültem, a Grand Budapest Hotelből) , és ha nagyon szurkálódni akarok, Peter Parker csak egy lúzer a suliból, aki lenyúlja apja sportkocsiját, de nincs tisztában a lóerőkkel. Ez ott tűnik szembe leginkább, amikor végre igazi nagybetűs KARAKTEREK tűnnek fel a vásznon. Tony Stark és Happy időnkénti felbukkanásainál jövünk rá csak igazán, hogy a Hazatérés mennyire híján van egyéniségeknek. Sokkal de sokkal szegényebb lenne ez a film Vasember nélkül, aminek viszont örülni lehet, hogy ezúttal nem csak cameozik (habár a játékidőt tekintve jelenléte alig kimutahatható), hanem egyengeti is a történetet, jelentős szerepe van annak továbbgörgetésében.

pokember_hazateres_5.jpg

Végre mellőzve van a súlyos melodráma is a sztoriból, így amit kapunk, nem fekszi meg a gyomrunkat ebben a nagy melegben. Dicséretes még, ahogy a The Amazing Spider-Man #267 (ami egyébként anno itthon is megjelent, de már meg nem mondom, mi volt a címe), pár jelenet erejéig milyen ötletesen lett beemelve Pókember külvárosi szerencsétlenkedéseivel, ezt díjaztam.

Akár az eddigi Marvel filmeket nézzük, akár azokon kívül vizsgálódunk, a Pókember: Hazatérés se nem túl egyedi – mint mondjuk az Amerika Kapitány, vagy A galaxis őrzői filmek –, se nem kirívóan izgalmas mozi, mégis minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül ajánlható a sorozat rajongóinak, pláne a szépreményű ifjabb korosztálynak, mert Pókember a fiatalok kedvenc Marvel karaktere lehet, egy kicsit bátrabb, egy kicsit kreatívabb következő Pókember filmre. Szóval nyugodtan vegyél szépen egy közepes menüt, dőlj hátra és aztán hagyd a Póknak, hogy megcsípjen. 7/10

A film Mafab adatlapja

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket Facebookon vagy Twitteren!

A bejegyzés trackback címe:

https://supernaturalmovies.blog.hu/api/trackback/id/tr912642733

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Fabius Q 2017.07.06. 10:50:15

Nekem még mindig az első, 2002 -es Spider Man a csúcs, Sam Raimi rendezésében. Bár azóta még 5 (azaz öt) fejezet készült (ezzel a legújabbal együtt) amiből kettőt rendezett (a legelsőt leszámítva) Sam Raimi, kettőt Marc Webb és a legutolsót Jon Watts, mégis az eredeti a legjobb.