Sebezhető gengszterek - Maffiózók

2018. január 10. - hakos05

1999. január 10-e meghatározó időpontja a televíziós sorozatozás történelmének. Aznap indult útjára David Chase legendássá vált alkotása a Maffiózók, mely alapvetően megváltoztatta a trendeket a kisképernyős szórakoztatás világában: Tony Soprano színre lépésével ugyanis beköszöntött az antihősök kora.

the-sopranos.jpg

Sokféle egyéb hozadékát is fel lehetne sorolni a Maffiózóknak, a már említett új korszak kvázi nyitódarabján túl annak kulturális hatásán át (egész biztos, hogy nélküle nem lenne Breaking Bad sem) egészen odáig, hogy az HBO előfizetéseit is megsokszorozta. Valamibe nagyon beletenyerelhettek a csatornánál, hiszen nem csak a közönség, de a kritikusok is egyaránt imádták az alkotást, melyben a gengszterek életébe nyerhettünk bepillantást. Tette ezt olyan hitelesen, hogy a valódi New Jersey-i rosszfiúk is a sorozat érdemeit méltatták. Mintha rólunk szólna, hangzott el egy felvételen.

Azonban ahogy a Trónok harca is csak táplálkozik a klasszikus fantasyk elemeiből és nem a jó/rossz egyértelmű harcáról, sokkal inkább árnyalt karakterek közti politikai csatározásról szól, úgy a Maffiózók esetében is fel kell függeszteni az előzetes elvárásainkat: ez a sorozat nem egy hosszúra nyúlt Scorsese film! Az „igazi” gengszterkedés, már ami az erőszakos cselekedeteket illeti nagyon kevés benne (az a néhány viszont rendkívül nyers és naturalisztikus). Pedig a pilot sem árul zsákbamacskát, egyértelműen látni, hogy nem egy szokványos, kissé idealizált bűntörténettel állunk szemben. Eleve végigkíséri a sorozat szellemiségét az, hogy a bűnözők emberi oldalát is bemutassák. Leginkább természetesen a főszereplő Tony Soprano gyengesége mutatkozik meg rögvest azzal, hogy bűnöző létére pánikrohamokkal küzd, melyek az anyjával való kapcsolatára vezethetők vissza. Gyakran látjuk őt intim környezetben: akár a házában atlétában mászkálni vagy egyszerűen csak a kanapén tespedni. Máskor a kezelhetetlen fia keseríti meg az életét vagy éppen az idős anyjáról kell gondoskodnia.

thesopranospicture.jpg

Tony Soprano karaktere körül fokozatosan bomlik ki egy mikrotársadalom képe. Olyan rendszeré, melyben saját szabályok uralkodnak és ahol senki sincs biztonságban. Nézőként egyszerre vágyunk ilyen életre, de egyszerre taszító is a gengszterlét. Ez a kettősség adja a sorozat komplexitását és egyben válasz is lehet az elsöprő sikerének miértjére. Nem véletlen az sem, hogy 2013-ban a Maffiózók lett a legjobban megírt tévésorozat az írók céhe szerint. A motivációk érthetőek, sokszor pszichológiailag is megalapozottak. Nem egyszer egy jelentéktelennek tűnő (vagy épp a néző számára nem világos) mozzanat Tony terápiáján lesz bővebben kifejtve és válik érthetővé, sőt meghatározóvá a történet további részét tekintve. Rendkívül intelligensen felépített alkotásról van tehát szó. Ha csak az abszurditás fogalmát szeretnénk végigvezetni a sorozaton számtalan erre vonatkozó példát találnánk. Eleve az alapfeltevés sem hétköznapi és akkor még nem szóltunk a vécén halálát lelő szereplőről, vagy arról az informátorról, aki éppen az FBI-nak jelent miközben eltávozik az élők sorából. Ezeken túl is rengeteg egyszerre vicces és meghökkentő dolog történik a sorozatban. Egy helyütt Tony unokaöccsének szájából el is hangzik a következő (nem szó szerint idézett) mondat: minden olyan kicseszett abszurd!

A remek forgatókönyv persze kevés lenne a kiváló színészek nélkül. James Gandolfinira mintha csak ráírták volna Tony Soprano szerepét. Egyszerre hozta a védelmező családapa képében kissé mackós férfi, valamint az agresszív maffiavezér szerepét. Társai egytől egyig karakterek, a maguk sajátságos jellemével. Silvio szerepében a zenész Steve Van Zand alakít felejthetetlent, de Christopher Moltisanti és Paulie figurája sem lenne olyan emlékezetes Michael Imperioli és Tony Sirico nélkül.

sopranos.jpg

Ügyes húzás volt azon színészek szerepeltetése, akik korábban gengszterfilmekben is megfordultak. Csak a Nagymenőkből több szereplőt is importáltak: a pszichiáternőt alakító Lorraine Bracco Ray Liotta feleségét játszotta ott, de Michael Imperioli és Vincent Pastore is feltűnt Scorsese filmjében. Érdekesség, hogy az egyik epizódban Christopher (az említett Imperioli) A tégla című film zenéjét teszi be az autóhifibe. Tehát Martin Scorsese és vele együtt a Nagymenők című film is létezik a Maffiózók univerzumában, ami így kissé bonyolulttá teszi a helyzetet a sorozat és a valóság viszonyát illetően. A Maffizókban egyébként több filmre is történik utalás. A keresztapára való hivatkozás szinte elkerülhetetlen (Silvio előszeretettel parodizálja Al Pacinót benne), a család egyik tagja Ralph a Gladiátorért rajong, mely az adott évad idején került a mozikba. Valamint egy egész történetszálat húznak fel a Fűrész című film sikerére: a maffiózók ugyanis meglátják a lehetőséget az olcsó horrorokban és el is készítik saját filmjüket, melyben egy halott gengszter tér vissza, hogy leszámoljon egykori társaival. Az abszurd humor tehát itt is visszaköszön.

Tény, hogy rá kell hangolódni a sorozatra, de ha ez megtörténik, remek kikapcsolódást nyújt még a lassabb történetvezetésű epizódok ellenére is. Hagyni kell, hogy sodorjon, mert sokszor tényleg olyan, mintha egy átlagos család életébe kukkantanánk bele némi „erőszakos üzletelés” kíséretében. Mivel idén nincs Trónok harca, ha valaki hamisítatlan HBO minőségre vágyik, feltétlenül pótolja a sorozatot, és nemcsak azért, mert megkerülhetetlen alkotás. Hogy a klasszikus szlogent idézzem: ez nem tévé. 9/10

Megnézhető az HBO GO-n

A sorozat MAFAB adatlapja

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!

A bejegyzés trackback címe:

https://supernaturalmovies.blog.hu/api/trackback/id/tr5113564981

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.