A legendák legendája - Shadow of the Colossus (PS4)

2018. február 19. - Creativ3Form

Kibújt a Colossus az Árnyékból

A gamerek körében elég ismert az „exkluzív” kifejezés. PS exkluzív…Xbox exkluzív…és talán PC exkluzív, bár ebből van a legkevesebb. Rengeteg olyan játék van, ami csak az egyik vagy a másik konzolra teszi tiszteletét, ezért ha valaki nem rendelkezik mindkét konzollal, akkor néha bizony zseniálisabbnál zseniálisabb címekből marad ki. Persze akadnak felejthető, amolyan tucat címek is köztük, de hála az égnek többségben vannak a gyöngyszemek. Az egyik ilyen, sokak által talán máig a legnagyobbnak tartott gyöngyszeme a Shadow of the Colossus, ami 2005-ben tette tiszteletét a Sony második generációs konzoljára, és mind körítésben mind pedig hangulatában eltért a szokványostól. Pár évvel később PS3-ra készült egy Remastered kiadás, ami javított a játszhatóságon ráadásul szebb is lett az eredeti verziónál. Majd a Bluepoint Games csapata úgy döntött, hogy az Uncharted első három részének kicsinosítása után eme klasszikus címet is feltupírozzák az újgenerációs konzolokra, ráadásul nem is akárhogyan. A Shadow of the Colossus PS4-es változata ugyan is nem egy mezei Remastered lett, hanem egy Remake, amiben az alkotók minden egyes pixelt újra alkottak és újra rajzoltak, ezzel elérvén, hogy a játék olyan formában kerüljön a játékosok elé, ahogy ezelőtt még sohasem.

wp1882915.jpg

Kicsi a bors, de kolosszális

A történet elején egy fiatalembert látunk, név szerint Wandert, amint hűséges lova, Agró hátán a Tiltott Föld egyik ősi templomába tart. Ám van velük még valaki, mégpedig egy élettelen nő, Mono. Wander azzal a céllal érkezett az ősi templomba, hogy megkérje az itt jelen lévő entitást Dormint, hogy támassza fel szíve hölgyét. A kérés teljesíthető, ám ennek sokkal nagyobb az ára, mint amit a főhősünk, és amit mi játékosunk eltudunk képzelni. Ahhoz, hogy kedvesünket újra az élők sorában tudhassuk, ártatlan életeket kell kiontanunk, hogy aztán a belőlük kiáramló „romlás” belénk költözzön, míg a fény és a remény pedig szeretett Mono élettelen testébe.  

A Tiltott Föld területén 16 Colossus található elszórva, melyeket miután megkerestünk, el kell tennünk lábalól, és…de nincs és, mert a recept az bizony ennyi. Dormint elmondja, hogy mire számítsunk az adott Colossussal kapcsolatban, majd ezután lóhátra pattanunk és elindulunk megkeresni. Nincsenek mellékküldetések…nincsenek fegyver vagy páncél fejlesztések…nincsenek boltok vagy útközi bódék, ahol életfeltöltő italokat vagy különféle varázs rúnákat tudnánk venni, amik segíthetnek a Colossusok legyőzésében…nincs semmi csak a Tiltott Föld és a rajta lévő Colossusok. A megtalálásukhoz egyetlen egy eszközünk van, a kardunk, amit ha előveszünk, és az égnek szegezünk, akkor egy abból kiáramló fénycsóva mutatja, hogy melyik irányba kell elindulnunk. De iránytű vagy minitérkép nincs, valamint számláló se jelzi, hogy éppen milyen távol vagy közel vagyunk az adott óriáshoz. Ha pedig elértük a kívánt területet és egy rövidke kis bejátszás keretén belül megjelenik előttünk a Colossus, akkor is teljes mértékben magunkra vagyunk utalva. Nincs semmiféle segítség, kiinduló pont, esetleg egy ösztön képesség, amit aktiválván látjuk az adott óriás gyenge pontjait. Sőt. Nem is az az elsődleges feladatunk, hogy minél nagyobb és erősebb ütésekkel kiverjük a lelket a Colossusból. Ha odaállunk közvetlenül a lába mellé és elkezdjük püfölni, nem lesz eredménye. Ha távolról elkezdjük nyílvesszőkkel sorozni, nem lesz eredménye. A feladatunk megkeresni, hol található a gyenge pontja, ezután pedig ki kell találnunk, hogyan is jussunk el oda. Márpedig ezek a gyenge pontok minden Colossusnak más és más testrészén helyezkednek el, így rutinból egyik óriást se tudjuk megölni. 16 különböző méretű és fajtájú Colossussal lesz dolgunk, és mindegyik ellen más-más taktikát kell alkalmaznunk a túlélés és a győzelem érdekében. Van, amikor a környezetünkkel kell interakcióba lépni ahhoz, hogy feljussunk rá, de olyan is akad, amikor egy-egy sebezhető pontját kell megkeresnünk a testén (karján, lábán), és arra rácsapván (vagy a nyilunkkal rálővén) elérnünk, hogy megszakadjon az addigi rutin, amivel elakar törölni minket a föld felszínéről. Ha pedig megtört ez a rutin, elkezdhetjük a mászást a testén. Természetesen egy idő után, ha túl sokat pepecselnénk a megoldás kiötlésével, akkor a mi saját kis entitásunk Dormin körülírva rávezet minket a megoldásra. Ha pedig megtaláltuk az összes gyenge pontot, majd beledöftük a kardunkat, a Colossus meghal, a romlás belénk áramlik, elájulunk majd kisvártatva a kiinduló ponton, azaz a templomban felébredvén láthatjuk, hogy az adott óriáshoz tartozó kis szobor leomlik, ezzel jelezvén nekünk, hogy egy újabb lépést tettünk szerelmünk feltámasztásának irányába.
211643_orig_06.jpg

Első olvasatra, ez talán nem is tűnik olyan hú de nagy dolognak, ami miatt legendaként kellene tekintenünk erre a játékra. De higgyétek el, rászolgált erre a jelzőre. Nem csak azért, mert a Colossusokkal való összecsapások eszméletlenek, látványosak ráadásul a kihívás faktoruk és egyre nagyobb, ahogy haladunk előre, hanem maga a körítés is. A játékra a monumentális harcokon kívül talán a magány és a reménytelenség a legjellemzőbb. Nem találkozunk senkivel, az entitást leszámítva nem lesz segítségünk sem. Csak mi vagyunk, a kardunk és a szerelmünk élettelen teste, amit vissza akarunk hozni az élők sorába. Az a tudat pedig, hogy ehhez olyan lényeket kell legyőznünk, amikről semmit nem tudunk, ráadásul nem is ártottak nekünk, bizony lélektanilag nehéz és fájdalmas pillanatokat okoznak majd számunkra.  Hiszen általában, ha egy játékban megölünk egy ránk támadó lényt, egy ellenséget, az mindig örömmel tölt el minket, sőt. Ha az adott ellenfél nehezebb, szívósabb a kelleténél, akkor egy ökölrázással felszínre törő öröm üvöltés is elszokta hagyni a torkunkat. Itt azonban teljesen más a helyzet. Hiába vannak olyan Colossusok, amikkel hosszú-hosszú perceket elidőzünk majd, még is, amikor rájuk mérjük az utolsó csapást, a megkönnyebbülés mellé bizony nem az öröm, hanem sokkal inkább a bánat társul, ugyan is minden egyes óriás megölése után azt érezzük, hogy ez nem helyes. Még akkor sem, ha a szerelmünk élete a tét. Ehhez a nyomasztó hangulathoz nagyban hozzájárul a zene, ami amikor egyedül bolyongunk és keressük a Colossusokat, fel sem csendül. Olyankor csak a környezeti hangok kísérnek minket utunkon. Ha viszont elkezdődik a harc, akkor rázendít a zene is, aminek hatására olyan plusz erőt érzünk magunkban, hogy akár egy felhőkarcoló méretű óriást is letudnánk győzni. Ezek a hősies dallamok tökéletesen illeszkednek a történésekhez, és az adott Colossus stílusához. Viszont ha vége a harcnak, egy pár másodpercnyi szomorúbb dallam után újra a csendé lesz az úr. Plusz minden egyes lény megölésével a karakterünk egyre rosszabb állapotba kerül, ami ugyan a mozgásán és a harciasságán nem érződik, de a testén és a szemén egyre jobban eluralkodik a áramló romlás. Ez pedig egy idő után a mi hangulatunkra is elkezdni rányomni a bélyegét. 

A játék a minimalista stílusa ellenére remekül van felépítve és megalkotva, a teljesen újra rajzolt, újraalkotott világ valamint a játéktér pedig szemkápráztató látványban részesít minket. A környezet varázslatosan néz ki, olyan érzést kelt, mintha egy mesekönyv vagy egy kalandregény elevenedne meg a szemünk előtt. A fényjáték káprázatos főleg, amikor egy erdőbe sétálva a fák lombkoronája között megvilágít minket. Ha már minimalista játékmenet, akkor említést kell tennem még pár apróságról. Klasszikus értelemben vett mentés ugyan van a játékban, de a legfőbb mentési pontok azok a bizonyos távolságokra elhelyezett oszlop szerűségek, amikhez odahajolván egy chekpoint mentést kapunk. Ez pedig nagyon fontos, mert nagyon sok alkalommal hosszú-hosszú perceket kell lovagolnunk az adott Colossushoz és ha ne adj isten ilyenkor közbejön valami, és ki kell lépnünk, akkor legközelebb ezekhez a chekpoitokhoz tölt vissza minket. Ha pedig nem használjuk őket, csak a sima, manuális mentést, akkor a kezdő templomtól kell folytatnunk legközelebb a kalandozást, ezzel bukva 5-10 perceket is akár. Szóval érdemes nyitott szemmel vágtázni, és ha látunk egy ilyen chekpoint oszlopot, akkor mindenképpen érdemes odamenni még akkor is, ha picit letér a haladási útvonaltól. A minimalizmushoz tartozik még, hogy a képen nincsenek felesleges jelzések vagy kiírások.

216162_orig_shadowofthecolossus_20180130193414.jpg

Összesen három csík játszik fontosabb szerepet. Az életerőnk, az ehhez tartozó stamina, ami egyébként minden egyes Colossus megölésével növekszik, valamint a Colossusok életereje. A stamina azért fontos, mert a mászás, legyen az egy adott területre való felkapaszkodás vagy éppen egy Colossus hátán történő előrehaladás, bizony energiafelhasználással párosul, így ha nem figyelünk oda, a karakterünk elfárad és bizony lehet, hogy nagyjából 1 méterre az adott Colossus gyenge pontjától fárad el, akkor pedig szépen lezuhanunk és kezdhetjük a műveletet elölről. A kapaszkodás se olyan egyszerű, mint ahogy a mai játékoknál megszokhattuk, ugyan is ilyenkor mindaddig nyomva kell tartanunk az R2-es ravaszt a kontrolleren, amíg kapaszkodni akarunk. Ha egy rossz pillanatban engedjük el, esetleg lecsúszik róla az ujjunk, akkor újra jön a jól megérdemelt zuhanás. Ez pedig benne van a pakliban tekintve, hogy a Colossusok nem adják ám könnyen magukat akkor sem, ha már felkapaszkodtunk rájuk, ugyan is bőszen rázzák azt a testrészüket, ahol éppen tartózkodunk, így be kell osztanunk a staminánkat, így ha tehetjük, néha kapaszkodás nélkül kell haladnunk, ekkor ugyan is elkezd visszatöltődni a staminánk. Természetesen, ahogy haladunk előre és egyre nagyobb, trükkösebb, szívósabb óriások állják az utunkat, bizony egyre kevesebb időnk lesz a stamina újratöltésre, így gyorsnak és precíznek kell lennünk minden alkalommal, mert ha csak egy kicsit is elkényelmesedünk mondván, hogy márt úgy is megvan a kellő rutinunk, akkor bizony csúnyán ráfaraghatunk. Ezt az elkényelmesedést pedig kegyetlenül kihasználják a Colossusok, és ha ránk taposnak, megcsapnak minket vagy csak szimplán felöklelnek, akkor Wander, lévén, hogy nem egy Terminátor, bizony hosszú másodpercek alatt tud csak magához térni, és ez néha pont annyi időt vesz igénybe, hogy mire talpra áll, a Colossus már megint támad, és mi újra visszakerülünk a földre. Szóval hiába vagyunk már túl pár Colossuson és egy Colossus hiába kisebb a korábbinál, bizony ugyan olyan trükkös sőt. Ha kisebb, akkor bizony gyorsabb is, így mindig résen kell lenni.

Az irányíthatóság terén nem minden tökéletes, de bőven az elfogadható kategóriába tartozik. Magával Wander irányításával nincs probléma. Ellenben Agró már tud kellemetlen perceket okozni, ugyan is helyenként érdekesen fordul, valamint a megindulási, megállási tempója is produkál furcsaságokat. Lóháton a kameraállás sincs mindig a helyzet magaslatán, és ez főleg akkor igaz, amikor hátrafelé fordulva próbálunk nyilazni és úgy legyengíteni egy-egy Colossust. Nem az a „fussunk neki vagy tízszer” kategória, de tud pár szitokszót a felszínre csalogatni, még a türelmesebb emberekből is. Ez talán az egyetlen olyan pontja, amibe bele tudnék kötni és amit a negatívumok közé tudnék sorolni. Illetve ott van még a legutolsó, 16. Colossus, amire nem csak azért nincsenek szavak ahogy kinéz és amekkora, hanem amiatt is, ahogy ellenünk támad. De ezt majd mindenki megtapasztalja a „saját” bőrén.

216164_orig_shadowofthecolossus_20180130202652.jpg

Kiérdemelt státusz

Van, amikor az idő megszépíti az emlékeke. Van, amikor emiatt nem is érdemes újra elővenni az adott játékot vagy éppenséggel filmet, mert az porig rombolhatja azt, ami megmarad bennünk róla. A Shadow of the Colossus azonban nem ilyen. A kissé nehézkes lovas irányítás valamint a helyenként fura szögeket produkáló kamerakezelés ellenére ez a játék méltán érdemelte ki a legenda jelzőt, mert minden egyes perce aranyat ér. Olyan kalanddal ajándékozza meg az embert, amit nem fog egyhamar elfelejteni, és ami miatt büszke lesz arra, hogy ő bizony egy játékos, egy gamer vagy egy kocka, ha úgy tetszik. Az ilyen és ehhez hasonló gyöngyszemekért érdemes újra és újra kontrollert ragadni, és leülni a TV elé, előhozván magunkból a kisgyereket. Higgyétek el, nem fogjátok megbánni, ha felszínre engeditek arra a pár órára, amíg eléritek a stáblistát. 9.5/10

 

Ha tetszett a cikk, kövess minket a Facebook és a Twitter oldalunkon is. 

A bejegyzés trackback címe:

https://supernaturalmovies.blog.hu/api/trackback/id/tr6713680222

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.