Neil Gaiman azonos című novellája (eredetiben How to Talk to Girls at Parties) egy minden tizenéves fiút érintő problémakört jár körül a maga jól kifundált, szürrealitásba hajló módján. Hogyan álljunk szóba csajokkal? Nehéz ügy, hogy Marty McFly szavaival éljek, hiszen a lányok sokszor olyanok, mintha nem is erről a bolygóról származnának, de hát pont ez a jó bennük. Ja, hogy a kiszemeltünk tényleg nem eme planéta szülötte? Na ez még inkább meg fogja nehezíteni a dolgunkat. Még jó, hogy bennünk van a punk virtus, és magasról teszünk az ilyen apróságokra, úgyhogy gyerünk, lesz ami lesz...
John Cameron Mitchell filmje nem is feldolgozása, sokkal inkább továbbgondolása Gaiman alig tíz oldalas írásának. Története ott kezd el kibontakozni, ahol az egyébként kiváló novella véget ér, azaz az ominózus parti után, ahol főhősünk, Ann (Alex Sharp) belezúg egy csajba, nevezett Zan (Elle Fanning) aki már eleinte is furcsának, egyszersmind végtelenül vonzónak hat számára. Hamarosan Ann előtt is nyilvánvalóvá válik, hogy a lány földöntúli bája és különcségei, nos... tényleg földöntúliak. De mit számít már ez, ha az ember fülig szerelmes?
Az Így csajozz egy földönkívülivel szereplői tanácstalan fiatalok – és felnőttek, akik hosszú évtizedek alatt sem lelték meg konstans helyüket a világ nagy mókuskerekében, adott esetben pedig próbálnak inkább fiatalnak tetszeni – és ami érdekessé teszi, az az, hogy mindez nem csak az emberi, hanem az idegen oldalról is érvényes megállapítás. Mi több, a film földönkívüli karakterei, élükön Zannel, a látszat ellenére nagyobb bizonytalanságban vergődnek létezésük és életmódjuk miértjét tekintve, mint egy rakás tinédzser kirakatpunk. A lánynak így aztán kapóra jön a belé első pillantásra belezúgó srác, aki feltárja előtte a „szabadság” három akkordos, kopogó dobos, dühös és felszabadító zenék, az olcsó sör és a mocskos klubok által szegélyezett ösvényét. Ann persze nem sejti, hogy ez nem csak szíve választottja, hanem egy egész nép életére kihatással lesz majd.
Na de mielőtt a fentiek alapján arra kezdenél gyanakodni, hogy ez valójában egy vérkomoly film, hát kérlek ne tedd. Rendelkezik persze bizonyos mélységekkel, de le sem tagadhatja, hogy létezésének elsődleges célja a felhőtlen szórakoztatás, bár hogy ez teljesüljön, ahhoz speciális befogadói hozzáállás szükségeltetik. Például, ha nem rajongsz a punkzenéért, meg a korszakért, amit ez a film felelevenít (a 70-es évek Londonjában járunk), akkor nem biztos, hogy olyan széles vigyorral fogod majd végigülni a The Damned New Rose című számára vágott főcím montázst, mint mondjuk jelen sorok írója. Vagy a film csúcspontjaként is felfogható koncertjelenet alatt nem fog hevesebben verni a szíved és automatikusan dobolni a lábad a padlón. Szóval lehet úgy fogalmazni, hogy tulajdonképpen elfogult vagyok, meg úgy is, hogy ez egy rétegfilm. Mindkét megállapítás igaz. Azonban nagy elfogultságomban sem mehetek el a hibái mellett, melyek talán az arányvesztésben keresendők, amitől kicsit olyan keszekuszának tűnik az egész, és nem érezzük biztosan, hogy az alkotóknak mi is volt a szándékuk vele. Mert oké, hogy kapunk egy katartikusnak szánt, a könnycsatornáinkat megnyitni hivatott befejezést, de ha előtte ennyi szürreális – és amúgy vicces - baromságot tolnak az arcunkba, úgy az már nehezen lesz igazán átérezhető. De ha már itt tartunk hadd engedjem felszínre azt a gondolatot, mely már a főcím lepergése után elkezdett motoszkálni bennem. Szóval kíváncsi lennék, hogy Edgar Wright mit kezdett volna ezzel az alapanyaggal. Ezt soha nem fogom megtudni, ez a mozi meg megmarad egy ilyen kis suta, de szerethető szörnyszülöttnek. Furcsa ízű műfajkoktél, ami keveseknek fog ízleni, ők viszont elismerően bólintanak majd.
7/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!