Emlékszel még, mikor először láttunk dinoszauruszt? Kérdezi Claire (Brice Dallas Howard) Owent (Chris Pratt) a film utolsó, legsötétebb, és a ma már nem garantáltan jövedelmező, úgynevezett eredetiséggel leginkább felvértezett negyede előtt. Aztán rögtön meg is válaszolja saját kérdését annyival, hogy „Olyan volt, mint egy csoda.” Ez a kissé esetlen és szentimentális szövegrész remekül foglalja össze azt, amitől a Jurassic Park annak idején akkorát ütött, és ami miatt a mai napig tátott szájjal képes végignézni az, aki rajta nőtt fel (de talán az is, aki most látja először). A nagy kérdés az, hogy ebből a csodából, a meglepetés elementáris erejéből sikerült-e megőrizni valamit az azóta eltelt 25 év alatt?

Gyanítom, hogy nem árulok el nagy titkot azzal a kurta válasszal, hogy nem igazán. A Jurassic Park ugyanis már a 2001-es harmadik résszel elérte, hogy egy megfáradt franchise-nak legyen nyilvánítva, amit aztán jegeltek is tizennégy évig, hogy aztán Jurassic World címen leheljenek bele új életet. A kísérlet pedig sikerült, bár nagy meglepetéssel már az előző felvonás sem tudott szolgálni, de remekül lovagolta meg az éppen elharapódzó nosztalgiahullámot. Emlékezetes év volt ilyen szempontból 2015, hiszen nem csak a dinók trappoltak be újra a filmszínházakba, hanem Mad Max és az éppen akkor ébredező Erő elszánt használói is ebben az esztendőben tették ismét tiszteletüket, méghozzá egészen kiváló minőségben. A Jurassic World kábé egyazon koncepció mentén született, mint az Ébredő erő, mely koncepciót nevezhetjük biztonsági játéknak, vagy még cinikusabban pofátlan fanservice-nek is. Mindkét film a nagy előd újragondolása volt ugyanis, a nagyobb, hangosabb látványosabb címszavak szigorú szem előtt tartásával, ami talán olcsó húzás, de végül is nem mindegy ha egyszer működik? Esetünkben pedig működött, a bennem élő tíz éves gyerek pedig ismét csillogó szemekkel pisloghatott, amikor a T-rex színre lépett és rendet tett. Egy egészen korrekt filmnek hála, a dinók ismét bekerültek a köztudatba, és ez már önmagában jó dolog. Aki ezt vitatja, azt köpje arcon egy dilophoszaurusz.

Nyilvánvaló volt, hogy lesz folytatás, ahogy az is, hogy ettől kezdve már nem elég pusztán a nosztalgiára építgetni, valamit csűrni-csavarni kell a sztorin is, ennek pedig többé-kevésbé sikerült eleget tennie az új filmnek. De vannak azért hiányosságai jócskán e-téren (is).
Miután a Nublar szigeten elterülő hi-tech kalandpark befuccsolt és a prehisztorikus lények némi turista lakoma után birtokba vették a vadont, három évnyi önfeledt viháncolás után újra a kihalás szélére sodródnak a vulkanikus tevékenység következtében. A kormány feladata döntést hozni abban a nehéz kérdésben, hogy kimentsék-e az állatokat a szigetről, vagy hagyják-e ismét közbelépni a természetet, hogy visszaállítsa a világ egyensúlyát. Az ügyben felszólal egy régi jó ismerősünk, Ian Malcolm (Jeff Goldblum) is, aki természetesen az utóbbi álláspont mellett teszi le voksát, és az újszülöttek, vagy a gyengébbek kedvéért ismét elmondja azt, amit már az első két filmben is kifejtett, csak ezúttal még szájbarágósabban. Karaktere és mondandója egyébként gyönyörűen keretbe foglalja a filmet, bár itt még mindig csak a puszta nosztalgiázásnál tartunk. Ez pedig kitart a film egész első felében, ami leginkább Az elveszett világra hajaz. Claire Dearing megbízást kap, hogy vegyen részt az expedícióban, melynek célja, hogy sunyiban kimentsék az állatokat a szigetről és elszállítsák őket egy másikra, ahol aztán zavartalanul, emberi beavatkozás nélkül élhetnének tovább. Claire-nek persze szüksége lesz a kalandban Owenre is, akivel az előző filmet is végigrohangálták. Ő először persze nemet mond, mert kemény, öntudatos férfi, és tudja, hogy ez az akció kész öngyilkosság, de aztán „váratlanul” mégis a nővel tart. Magukkal visznek még két sztereotip karaktert is, egy feminista vonásokkal felvértezett paleo állatorvost (ezt nem én találtam ki) és egy nyeszlett, anyámasszonykatonája informatikus srácot is, aki majd jól feltöri a biztonsági rendszert. Ennél a pontnál már érezhető, hogy baj van. Jönnek aztán az orvvadászok és az ismét csak váratlan fordulat, mely során kiderül, hogy nem is az a cél, hogy biztonságban tudják a lényeket, hanem, hogy nyerészkedjenek velük. Lesz aztán menekülés, kiabálás, újdonság gyanánt meg egy bazi nagy vulkánkitörés, mert ilyet eddig még nem láttunk ezekben a filmekben. Dinó meg van annyi, mint az előző filmekben összesen, a baj csak az, hogy normális felvezetés nélkül és hirtelen ekkora tömegben már nem is annyira hatásosak. A film első fele tehát egy nagy C.G.I. parádé, ami a statikus, kiszámítható mozgásaival a Jurassic Park utáni kilencvenes évekre emlékeztet, amikor minden hollywoodi filmben igyekeztek kihasználni az új technológia nyújtotta lehetőségeket, csak éppen nem mindig sikerült makulátlanul. Így talán nem egyértelmű, hogy mire gondolok, de amikor meglátod azt a jelenetet, amiben Chris Prattet körbeveszi a láva, akkor rá fogsz jönni. Félreértés ne essék, látványos ami előttünk zajlik, csak éppen rohadtul mesterkélt is. Mindennek fejébe tipikus kalandfilmes klisé puffogtatás is zajlik, meg totál felesleges nosztalgiázgatás, melynek nevében megidéződik a Jurassic Park azon jelenete, amikor mi és a főhőseink is először látunk dinoszauruszt teljes testi valójában. Csakhogy míg ez ott lélegzetelállító és megható volt egyszerre, itt egyenesen kínosra sikerült.Már kezdtem is temetni a filmet, ami a felétől hangvételt, tónust és stílust vált, és megpróbál elrugaszkodni a gyökerektől. Ez a rész sokkal jobb és érdekesebb, éppen ezért kevesebbet is fogok róla elárulni. Legyen elég annyi, hogy színre lép az új génmanipulált rém, az indoraptor, ami valóban fenyegető egy valami, a film műfaja pedig kalandfilmről túlélőhorrorra vált, ami egészen jól áll neki, a filmet rendező J. A. Bayonának (Az árvaház, Szólít a szörny) pedig egészen kényelmes terep. Lehet, hogy rögtön ezzel kellett volna kezdeni, a játékidőből meg lecsípni egy félórát és akkor most arról áradozhatnék, hogy megvan a széria legjobb, legambiciózusabb darabja az első film óta. Sajnos nem így lett, de a lezárás legalább megadja a dinóknak azt, amire már 25 éve predesztinálva vannak, nekünk meg egy talán sokkal érdekesebb, és talán jobb új film reményét, amivel aztán illene is méltóképpen lezárni ezt a sorozatot.

5,5/10

A film MAFAB adatlapja