Ol Parker rendezésében tálalt második rész ugyanazokból a panelekből építkezik, mint az elképzelhetetlen sikerű, immár 10 éves(!) első film, azonban az elődtől igen csak eltérő színvonalú lett. Mégsem mondható egyértelműen, hogy rossz.
A 2008-as váratlan sikerű Mamma Mia-t természetessége, bájossága, a fülbemászó zenék és a látványos táncok emelték ki abban az évben a filmes kínálatból, amelyet azóta is bármikor nyugodtan újranézhetünk, hiszen remekül találta el a musicalekre jellemző stílusjegyek arányát. Ráadásul mert merészet húzni azzal, hogy olyan roppant kedvelt színészeket "énekeltetett meg", mint Colin Firth vagy Pierce Brosnan. Az idén végre moziba kerülő legújabb rész ezzel szemben rosszabbul sáfárkodik az alapanyaggal, és nagyon sok mindent akar belezsúfolni a 114 perces játékidőbe.
Először nézzük a pozitívumokat, szerencsére ezek felé billen a mérleg nyelve. Most már alig szólalnak meg a dalbetétek között a szereplők, ha mégis, az a legtöbb esetben széles mosolyt csal a néző arcára, hiszen jól érezhetően nagyobb hangsúlyt fektettek a készítők a humorra. És ezzel jó érzékkel enyhítik a többször borongós hangulatot. Másik nagy erénye, hogy igen szerencsésen választották meg a mellékszereplő színészeket, akik szinte ellopják a showt az idősebb alteregójukat életre keltők elől. Lily James Donnaja fiatal és lázadó, tele kalandvággyal, aki egy hónap alatt három igazán eltérő, sokszor elbűvölő, a jó értelemben dörzsölt, sármos, csupaszív sráccal találkozik, miközben követni meri a megérzését és Görögország egyik legeldugodtabb, csodaszép szigete felé tart. A Donna és a Dinamok másik két tagja fiatalon és idősen is igazi barátnők, ráadásul mindkét idősíkon hozzák a sokszor szarkasztikus humorukat. A múltban játszódó történetszálat külön filmként is elnéznénk, hiszen ez adja jobban vissza azt, ami miatt nagyon sokan a szívükbe zárták az első részt.
A jelen történései ezzel szemben a film gyengébbik fele. Itt már jobban érződik, hogy az alkotók az első film sikerének legtöbb kovácsát és elemét bele akarták tenni az eseményekbe. Az előadott ABBA dalok esetében a lehető legtöbbet bele akarták zsúfolni a filmbe, van olyan szereplő, aki csak azért kap némi játékidőt (és dalbetétet), mert Fernandonak hívják. Ilyen és ehhez hasonlók miatt pont a jobban sikerült idősíktól, a fiatalabb szereplőktől veszik el a játékidőt, így izzadságszagú lett a végeredmény és elég eltérő színvonalú. Azonban a leginkább szerencsétlen döntés az, hogy a tanulságot és a mondanivalót ennyire direkt módon akarják letolni a néző torkán. Még egy ennyire könnyen követhető filmmel szemben is elvárható lenne (még akkor is, ha musical), hogy ne nézze butának a moziba ellátogatókat.
A Mamma Mia!-Sose hagyjuk abba esetében előre borítékolható az újabb óriási siker, hiszen a gyönyörűen fényképezett görög szigetvilág (valójában Horvátországban vették fel a jeleneteket) nagyszerű háttérként szolgál a fülbemászó ABBA slágereknek. Ajánlott mindenkinek forró nyári napokra hűsítőként, vagy azoknak, akik idén (sem) jutnak el nyaralni; azoknak, akik már a legújabb úti céljukat keresik vagy csak emlékezni szeretnének a bizsergető felfedezőkedvre. Édesanyáknak és lányaiknak viszont mindenképpen érdemes egy közös mozizásra. 7/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
