A 80-as és 90-es években tonnaszámra gyártották a bunyós akciófilmeket a mozikba. A receptet szinte mindenki ismerte; Adott egy legyőzhetetlen főgonosz és egy bosszúra szomjas főhős, aki kitanulja a harcművészet csínját-bínját, majd megmérkőznek. Hongkong ebből a szempontból egy aranybánya volt akkoriban. A távol-keleti feeling, illetve a harcművészet szinte könyörgött a filmvászonért. Ha pedig volt egy Bolo Yeung-od is, akkor már nem volt választásod, kellett egy bunyós filmet csinálni.
Masahiro Kai 1977-ben világbajnokságot nyert a szabad harcművészetek versenyén. A sikere óta eltelt több mint egy évtized, az élete pedig romokban hevert. Felesége elhagyta, az edzőterme a csőd szélén táncolt, ráadásul senki nem kívánt vele edzeni. Egy nap viszont új tanítványra tett szert, akit fel is készített a világbajnokságra. Ekkor azonban még senki nem sejtette, hogy a könyörtelen Chang Lee megöli majd tanítványát, és arra készteti az egykori világbajnokot, hogy ismét a ringbe lépjen…
Az angol címet elnézve, könnyen asszociálhat az ember az egy évvel korábban készült Jean Claude Van Damme-féle Bloodsport-ra, ahol szintúgy Bolo Yeung volt a főgonosz, mint ebben a filmben. Ráadásul, amikor először hallja meg az ember a nevét a történet során, ismételten csak a Véres játék fog felelevenedni a néző emlékezetében. Ott ugyanis Yeung-ot Chong Li-nek, míg itt Chang Lee-nek hívták. Aprócska különbség ugyan, de látva a karakterét, bőven rá lehetne sütni, hogy egy és ugyanaz a két karakter. Természetesen egyezésről szó sincs a két film kapcsán, mert se nem előzmény, se nem folytatás a film. Csak egy véletlen egybeesés, esetleg Yeungnak szimplán tetszett a név hangzása.
Mondanám, hogy élveztem és tetszett a film, de akkor hazudnék. Tény, hogy alapjáraton a Véres harc nem is volt sem a zsánerében, sem a korszakában egy kiemelkedő alkotás, de mégis tettem vele egy próbát, és vártam, hogy működjön a jól bevált recept. Épp ezért a történettel, a kötelező drámai fordulatokkal és azok megvalósításával, valamint a már megszokott gagyi mellékkarakterekkel sem volt problémám. Abból dolgoztak, amiből lehetett. Igazság szerint a Van Damme-féle Véres játék is hemzsegett a balfaszabbnál balfaszabb harcosoktól, de kit érdekelt, mikor szórakoztató volt azt látni, ami a kamerák előtt történik.
A Véres harcnak viszont volt egy, ám végzetes hibája. Nem lehetett kedvelni, illetve komolyan venni a főhősöket, se Ryu-t, se Kai-t. Nem mutattak jól a vásznon, nem voltak hitelesek a szerepükben, sőt még csak a koreográfiájuk sem volt értékelhető a bunyókat tekintve. Ebből a szempontból pedig világossá válik, hogy mennyit számít egy használható arc a ringben. Ha Chan-t, Van Damme-ot, Lundgren-t, vagy bárkit az akkori korszak nagyjaiból berakunk a főhősök szerepébe, most egy klasszikusról beszélhetnénk. Bolo Yeung elvitte ugyan a show-t, de a végső sikerhez ez édeskevésnek bizonyult, hiszen hiába van egy látványos főgonoszod, ha nincs főhősöd. 3,5/10