John Carpenter horror-klasszikusa, a slasher filmek fő hivatkozási pontja kereken negyven éve tárta a nézők elé a rémület éjszakáját, amikor is az álarcos rém, a „mumus” visszatért szülővárosába, hogy folytassa azt, amit kiskorában elkezdett, a szenvtelen gyilkolászást. Pontosan ennyi ideje vártunk arra, hogy a minimalista stílusban fogant, leginkább a feszültségkeltésre építő, és a műfaj szabályait deklaráló mű egy valamirevaló folytatást kapjon, ha már egyszer mindenáron folytatni kellett. A franchise-ba beleerőltetett megannyi idővonal, katasztrofális produceri döntés és banális hülyeség után két olyan ember hozakodott elő a sorozat felélesztésének ötletével, akiktől talán a legkevésbé vártuk volna. David Gordon Green és Danny McBride nevéhez olyan harsány vígjátékok fűződnek, mint az Ananász expressz, vagy a Király!, így érthető, ha esetleg a hardcore rajongók kétkedve fogadták a projektet. De őszintén szólva, sok vesztenivalójuk már úgysem volt.
A teljes igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Green dirigált már egy kritikailag elismert drámát is, a Joe-t. Aki pedig két különböző műfajban tudott értékelhetőt alkotni, az miért ne nyithatna egy harmadik felé? Jó jel volt az is, hogy Jamie Lee Curtis ismét elvállalta a főszerepet, főleg annak fényében, hogy a rettenetes nyolcadik részben (Halloween – Feltámadás) csak akkor volt hajlandó részt venni, ha a karakterét hidegre teszik. A filmzenét ismét John Carpenter szállította, Michael kifejezéstelen álarca mögé pedig az első film után először, ismét Nick Castle bújt. Végül mindezek hatására az új Halloweent már kifejezetten erős várakozás előzte meg.
A történet az összes eddigi folytatást figyelmen kívül hagyva, a klasszikus film történései után negyven évvel veszi fel a fonalat. Michael azóta is egy elmegyógyintézetben tengeti napjait, Laurie Strode - vagyis az egyetlen ember, aki élve kikerült a kezei közül - pedig már túl van két elbaltázott házasságon, és elszigetelve él egy kisebb erődítménnyé alakított külvárosi házban. A tinédzser korában elszenvedett trauma miatt súlyos neurózissal és némi alkoholizmussal is küzd, a családjával pedig csak szórványosan tartja a kapcsolatot. Avatatlan szem számára egy bolond idős hölgynek tűnhet, valójában viszont az új film Laurie Strode-ja olyan, mint Sarah Connor, akinek rögeszméjévé vált a rém, aki fiatal korában terrorizálta, a hosszú évek alatt pedig valóságos harcossá képezte magát, hogy ha az ellenség egyszer majd visszatér, revansot vehessen rajta. Márpedig Michael Myers visszatért, nem is akárhogy.
Lerí a filmről, hogy az alkotói alázattal nyúltak az alapanyaghoz. Megtartották az eredeti szellemiségét, úgy hogy közben teljesen megfelel a modern kor elvárásainak is. Ahogy az első filmet, úgy ezt is leginkább az atmoszféra és a suspense viszi el a hátán, bár időnként felvillan a Rob Zombie-féle újragondolásra jellemző explicit erőszak is a vásznon, ám a két dolog jól megfér egymás mellett, az arányok szépen el lettek találva. Nem kell attól tartani, hogy egy nézhetetlenségig túltolt tortúrapornót fogunk látni, de Michael Myers rémtettei ezúttal valóban húsba vágóak, kemények és fájdalmasak, veszélyesebbnek láttatva őt, mint valaha. A hullaszámláló pedig pörög rendesen, e-téren a játékidő derekánál már el is vesztettem a fonalat, de érdemes lenne számolni, eléggé rekordgyanús. Azt a bizonyos atmoszférát pedig már a hidegrázós főcím megteremti, ami a töklámpás motívummal frappáns módon tudatja velünk, hogy most épp a nagy feltámasztásnak, a renomé helyreállításának vagyunk a tanúi. Carpenter új zenéje büntet, egyes jelenetekkel és beállításokkal karöltve pedig igen masszív hatást képes kiváltani. Szót érdemel még a film humora is, ami néhol elég meta és igazából csak a bennfentesek érthetik, teszem hozzá ezek a legjobb poénok. Ezek utalgatások az amúgy figyelmen kívül hagyott folytatásokra, vagy akár az eredeti filmre, a negyedik falat finoman, szinte észrevétlenül áttörve. A másik humorforrás egyszerűbb, többnyire a fiatal szereplők párbeszédeiben nyilvánul meg. Ez eléggé kétélű fegyver egy horrorfilmben, mert egyrészt nyilván helye van, a tinédzserek a valóságban is folyton ugratják egymást, emellett pedig azzal is szoktak érvelni, hogy a feszültségoldásban is nagy szerepe van. Ez igaz is, de azért egy horrornál nem feltétlenül kell mindig oldani a feszültséget, hadd döngöljön csak a székbe. Én személy szerint teljesen ki voltam békülve ezekkel a könnyedebb pillanatokkal, a poénok többsége ült is, de nem kizárt, hogy egyeseknek sok lesz a viccelődésből. Attól mindenesetre senki se tartson, hogy a film átcsap vígjátékba.
Lehet vitatkozni arról, hogy tényleg erre a Halloween filmre vártunk-e negyven éve, mindenesetre én azon az állásponton vagyok, hogy ennél többet ebből nem igazán lehetne kihozni. Egyszerűen nincs annyi potenciál a néma, maszkos gyilkosban, aki mindenszentek előestéjén kaszabol le embereket. Papírvékony a szüzsé, amihez ha akármilyen magyarázatot, továbbgondolást, fordulatot próbálunk hozzáilleszteni, az erőltetettnek, mesterkéltnek tűnhet. Ennek fényében úgy gondolom, hogy Green és McBride sikerrel pumpált friss vért a széria szikkadt vénáiba. A végeredmény pedig a klasszikushoz hasonlóan egy egyszerű, de hatásos és kifejezetten jó film lett.
8/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
