1978 tavaszán, Dél-Kaliforniában egy független filmes stáb olcsó horrort forgatott egy álarcos sorozatgyilkosról, aki előszeretettel hány pengeélre fiatal lányokat. A film rendezője az akkor harminc éves John Carpenter, akinek addig két filmjét mutatták be a mozik, egy eszement sci-fi vígjátékot, a Sötét csillagot, valamint A 13. rendőrőrs ostroma című, urbánus környezetbe helyezett western átiratot. Bár az már ekkor is nyilvánvaló volt, hogy Carpenternek nagy tehetsége van a filmezéshez, az új produkció, mely kezdetben The Babysitter Murders (Bébiszitter gyilkosságok) címen futott, a körülményeket ismerve, nem sok jóval kecsegtethetett.
A produkció végül Halloween címmel látott napvilágot, és rövidesen minden idők egyik legjövedelmezőbb kis költségvetésű filmjévé vált. A műfaj rajongóit egy új ikonnal ajándékozta meg Michael Myers személyében, beindította a 80-as évek slasher dömpingjét, majd az anyagi sikeren felbuzdulva rengeteg folytatás is készült hozzá, melyek többnyire csak arra voltak jók, hogy mindig kicsivel rosszabb fényben tüntessék fel a szériát. Az alábbiakban ezekről a filmekről olvashattok, kezdve természetesen a műfajteremtő klasszikussal, a 20. évfordulón és Rob Zombie újraértelmezésén át, egészen az idei filmig

Halloween – A rémület éjszakája – Halloween (1978)

Egy elképesztően hosszú snittbe ágyazva, szubjektív nézőpontból lehetünk tanúi a film első, és talán legsokkolóbb gyilkosságának. Az elkövető először csak benéz a ház ablakán, majd gond nélkül besétál, magára húz egy bohócálarcot, felmegy az emeletre és halálra késeli a tükör előtt szépítkező lányt. A kamera objektívje mintha csak a gyilkos szeme lenne, így a jelenet még felkavaróbb, pár pillanat múlva pedig újabb sokk éri a nézőt. Kiderül, hogy az elkövető nem más, mint a lány nyolc éves öccse, Michael Myers. A fiú tizenöt év elteltével megszökik az elmegyógyintézetből és visszatér Haddonfieldbe, hogy újabb áldozatokat szedjen. Nincs indíték, nincsen magyarázat, csak a vegytiszta gonoszság. Ettől pedig még félelmetesebb az egész.

A film producerei Irwin Yablans és Moustapha Akkad voltak, utóbbinak később összeforrt a neve a filmszériával. Yablans volt az, aki javasolta Carpenternek, hogy a film fő cselekményszálát helyezzék egy napra, például október 31-ére, ez ugyanis segített lent tartani a költségeket. Carpenter ebbe beleegyezett és remek döntést hozott, az ünnepi miliő ugyanis sokat hozzáadott a film atmoszférájához, illetve így megszületett a legendás cím is, Halloween.
Volt azonban ezzel némi földrajzi és meteorológiai probléma, a film eseményeinek helyszínül szolgáló Haddonfield nevű település a sztori szerint ugyanis Illinois államban van, a cselekmény ráadásul október végére lett helyezve, így a napos, tavaszi Kalifornia nem volt éppen a legmegfelelőbb forgatási helyszín. Carpenter és stábja papírleveleket szórtak hát szanaszét a járdákon, illetve néha a kamera elé, ezzel próbálván megteremteni az illúziót. A vicc az, hogy ez többé-kevésbé sikerült is. A másik legendásan frappáns és gazdaságos megoldás, amivel a kreatívok előhozakodtak, az maga a maszk, melyet a gyilkos visel. Az nem más ugyanis, mint egy modifikált Kirk kapitány álarc.A rendező akkori barátnőjével, Debra Hillel közösen írta a forgatókönyvet, a szöveges részeket nagyjából úgy osztották fel, hogy Carpenter elsősorban Dr. Loomisra koncentrált, Hill pedig a csajok párbeszédeit csiszolgatta úgy, hogy azok minél életszerűbbek, gördülékenyebbek legyenek. A végeredményt ismerve kijelenthető, hogy mindketten remek munkát végeztek, erős karakterekkel töltve meg a filmet, olyanokkal, akikért valóban lehet izgulni. Carpenter a filmmel leginkább Hitchcock előtt szeretett volna tisztelegni, ez pedig több dologban is megnyilvánul. Először is a fő hatáskeltő elem a suspense, a feszültség szinte kibírhatatlanságig való fokozása, amire a nagyszerű kameramunka mellett a zene is rásegít. Az a zene, amit maga Carpenter komponált, mindössze három nap(!) leforgása alatt, és amelyhez a legfőbb inspirációt, Hitchcock házi zeneszerzője, Bernard Hermann, kiváltképp pedig a Psycho-hoz készített muzsikája nyújtotta. Ugyanakkor az 5/4-es ütemet, ami a zenei főtéma alapját adja, Carpenter az édesapjától tanulta.
A Laurie Strode-ot alakító Jamie Lee Curtis a Psycho zuhanyjelenetében csúfos véget érő Janet Leight lánya. Ebből már kitűnik, hogy a nevetségesen karcsúnak tűnő szüzsé és a szűkös anyagi háttér ellenére Carpenter nagyon komolyan vette a dolgot. Ennek szellemében Michael orvosa, Dr. Loomis szerepére a két brit horrorveteránt, Peter Cushingot és Christopher Lee-t is felkérte, ők azonban a kevés pénzre hivatkozva hátat fordítottak a produkciónak. (Lee ezt később élete egyik legnagyobb hibájaként könyvelte el.) A szerepet végül Donald Pleasence kapta meg, aki elképesztő karizmával vértezte fel a karaktert. Az általa eljátszott Loomis már megjelenésében is hordoz valamit, ami nyugtatólag hat a nézőre, higgadt, kimért, de határozott beszéde, pedig csak ráerősít erre, ellensúlyozva a film feszült, torokszorító pillanatait.

A fent már említett szuggesztív kameramunkáért Dean Cundey operatőr volt a felelős. Ez volt az első munkája Carpenterrel, későbbi filmjeinek jó részét is ő fényképezte aztán, ezek mellett pedig olyan címeket is, mint a Vissza a jövőbe, vagy a Jurassic Park. Cundey képei amellett, hogy betonbiztosan támogatják a rendező elképzeléseit, egyértelműen növelik a film minőségét, nagyban hozzájárulnak annak élvezeti értékéhez, egyszerűen jólesik a szemnek az, amit kamerájával a filmvászonra fest. Carpenter egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a briliáns kameramunkának köszönhetően a háromszáz-ezer dolláros költségvetésű filmje úgy nézett ki, mintha milliókból forgatták volna.

A nehézségek ellenére végül tehát minden összeállt, egy hihetetlenül atmoszferikus, ugyanakkor egyszerű és letisztult film született, ami hamar a műfaj klasszikusává vált. Jamie Lee Curtist elkönyvelték, mint „sikolykirálynő” és ez a szerep egy időre be is skatulyázta. A film hatalmas anyagi sikerén felbuzdulva pedig boldog-boldogtalan hasonló filmet, úgynevezett slashert akart forgatni. Jöttek is a próbálkozások szép számmal, a Halloween által lefektetett íratlan műfaji szabályok mentén, ráadásul az is trend lett, hogy a filmeket valamilyen nevezetes, vagy ünnepnapról nevezzék el. Péntek 13., Szalagavató, Boldog születésnapom és a többi. Elkerülhetetlen volt a folytatás.

Halloween II (1981)

Laurie Strode túléli Myers támadását és kórházba kerül, a mumusba azonban hiába ereszt bele Loomis doktor majd egy egész tárat, továbbsétál, mintha mi sem történt volna, hogy újabb áldozatokat szedjen. Kiderül, hogy konkrét célja is van, valójában Laurie is a testvére, így a nővéréhez hasonló csúf halálra van predesztinálva. Irány tehát a kórház, Michael fő játszótere ebben az epizódban. A második rész olyan szinten közvetlen folytatása az elsőnek, hogy ugyanazon az éjszakán játszódik. Looomis és Brackett rendőrfőnök egy darabig az első részből ismerős utcákon hajkurásszák a gyilkost, majd miután világossá válik számukra a Laurie és Michael közti rokoni szál, megcélozzák a kórházat, ahol mindenféle rémségnek lehetünk szemtanúi. A csavar egyébként roppant erőltetett, felesleges és az előző film ismeretében értelmetlen is, de úgy látszik jobb nem jutott Carpenter eszébe, miközben a forgatókönyvet írta. Ez talán nem is csoda, figyelembe véve, hogy állítása szerint csak sörözés közben volt képes papírra vetni a szkriptet. Nagyon nem fűlött a foga a folytatáshoz, ő és Debra Hill is úgy tartották, hogy a Halloween egy teljesen különálló, befejezett mű, nincs szükség semmiféle kiegészítésre, magyarázatra hozzá.De pénz beszél, így a forgatókönyv végül az eredeti film íróinak a tollából született meg. A rendezést Carpenter nem vállalta, a direktori széket Rick Rosenthal foglalhatta el, és itt jön a csavar a sztoriban, ugyanis Rosenthalnak az volt az elképzelése, hogy hű marad az első film stílusához, a feszültségkeltésre akart építeni a nyílt erőszak ábrázolás helyett. Hogy a kész film végül egy gonosz módon kreatív, vérmocskos mészárszék lett, azt pont Carpenternek köszönhetjük, aki úgy volt vele, hogy ha már mindenképp el kellett készülnie a filmnek, akkor az legyen sikeres. Azt gondolta viszont, hogy a közben bemutatott slasher filmek hatására a közönségnek már nem elég az, amit ő az első részben prezentált. Több erőszak, több vér (és több meztelenkedés is) kellett a filmbe, így a grafikus erőszakkal operáló jeleneteket ő forgatta le. Van itt minden, autós gázolás, injekciós tűs kivégzés, forróvízbe fojtás. (Carpenter valószínűleg kedveli olasz kollégája, Dario Argento filmjeit).

A Halloween II a Universal stúdió égisze alatt látott napvilágot, a költségvetése pedig már 2,5 millió dollár volt, ennek ellenére minőségbeli változás csak negatív irányban tapasztalható. Persze a fényképezés ezúttal is szép, a kamera mögött ismét Dean Cundey állt, a zenét pedig Carpenter szállította, de valahogy ezek is csak az eredeti utánérzésének tűnnek, a film felépítése és a rendezés pedig korántsem olyan következetesek, mint az elsőnél. Összességében nem egy rossz film ez, inkább csak felesleges, de a készítők mentségére szóljon, hogy legalább le van zárva rendesen. Ekkor még úgy tűnt, hogy Michael Myers többé nem térhet vissza.

Halloween 3.: Boszorkányos időszak – Halloween III: Season of the Witch (1982)

Eljött az idő, amikor mind a producerek, mind pedig az előző két rész alkotói belátták, Michael Myersben nincs több potenciál. Épkézláb sztori híján Carpenter már az előző rész forgatókönyvét is irtó nehezen szenvedte össze, amit a témáról el akart mondani azt ugyanis megtette az első filmben. Kár lett volna azonban veszni hagyni a fejőstehenet, de az álarcos rémet mindenképpen nélkülözni akarták. A mentőötlet az volt, hogy készüljenek ezentúl antológia szerűen, egymástól független filmek, melyek között a kapocs maga az ünnepnap és semmi más. Eme merész, és számomra szimpatikus koncepció első és egyben utolsó szeretetreméltó kis szörnyszülötte a Boszorkányos időszak. A sztori kiagyalására Nigel Kneale-t kérték fel, aki leginkább a The Quetermass Experiment című brit sci-fi horror sorozatról volt ismert. Ő végül levetette a nevét a stáblistáról, mert túl erőszakosnak találta a végeredményt. Rajta kívül maga John Carpenter is csiszolgatta a forgatókönyvet, de írói kreditet végül csak Tommy Lee Wallace kapott, aki a film rendezője is egyben, nem mellesleg ő volt az első Halloween (és később A köd) vágója.
A végeredmény egy rémálomszerű, szürreális, a nyolcvanas évek minden bájával megkent horror-furcsaság lett. A film óriási anyagi és kritikai bukta volt, pedig az egyetlen bűne annyi, hogy próbált valami újat mutatni. A boszorkányos időszak a sorozat fekete báránya.
A történet egy épp halloween-maszkokat piacra dobó játékgyár, illetve annak rejtélyes igazgatója körül forog. A lurkók már napokkal a nagy ünnep előtt be vannak zsongva, hogy a Silver Shamrock Novelties egyik rémisztő álarcát ölthessék majd magukra. És itt jön a hátborzongató csavar! A gyár (ami a valóságban tejfeldolgozó üzem volt) egy írek leszármazottai által lakott kisvárosban van, feje pedig valamiféle ősi démon, aki egy a Stonehenge-ből lopott kő segítségével, és a maszkokba helyezett csipekkel készül eltenni láb alól a viselőit. A rejtélyes dolgoknak egy orvos, Daniel Challins (Tom Atkins, többek között A köd sztárja) próbál utána járni egy lánnyal, akinek az apját megölte a játékgyáros egyik androidja.
Aki ezt most elolvasta nyilván pislog nagyokat, és felteszi a kérdést: Mi ez a baromság? Tényleg az, de merem állítani, hogy működik a dolog, mert a film igazán erős atmoszférával bír. A képek már megint Dean Cundey keze és szeme munkáját dicsérik, és ezúttal jobban odatette magát, mint az előző etapban, de Wallace rendezésére se lehet panasz. Egy az egyben olyan, mintha egy Carpenter filmet néznénk, igazából felmerül a gyanú, hogy a mester ott sertepertélt a forgatáson. Sőt tovább megyek, maga a fojtogató, bizonytalan, nem e-világi hangulat, az érzés, hogy sose tudhatjuk mi vár ránk, illetve a történet egyes elemei megidéznek olyan később született műveket, mint az Elpusztíthatatlanok, A sötétség fejedelme, vagy Az őrület torkában. Másrészt némi, az ünnep kommercializálódásáról megfogalmazott társadalomkritikát is beleláthatunk a film sztorijába, mert bizony ott van az, csak tarka rémálarc mögé bújtatva. Mondhat bárki bármit, és magasról teszek az alacsony Imdb pontszámra is, a Halloween 3 a legjobb John Carpenter film, amit nem John Carpenter rendezett. A film sajnos anyagilag és kritikailag is óriási bukta volt, a széria pedig jó időre parkolópályára került.

Halloween 4: The Return of Michael Myers – Halloween 4 (1988)
Halloween 5: The Revenge of Michael Myers – Halloween 5 (1989)
Halloween: The Curse of Michael Myers – Halloween – Az átok beteljesül (1995)

Két okból veszem ezt a három filmet egy kalap alá. Az első az, hogy egy összefüggő sztorivonalat dolgoznak fel, ez a linearitás pedig nem mellesleg hosszát tekintve rekordnak számít a sorozaton belül. A másik ok sokkal prózaibb; ezek a filmek annyira rosszak és jelentéktelenek, hogy nem igazán érdemes ennél bővebben elemezni őket.

A különc harmadik rész kudarcát követően Moustapha Akkad kézbe vette az irányítást és feltámasztotta Myerst, még az se zavarta különösebben, hogy a második rész végén szénné égett a szerencsétlen. Aki látta az említett befejezést, valószínűleg azt is biztosra vette, hogy Loomis doktor is vele halt, de láss csodát ő is visszatért (azért kapott az arcára egy ronda heget), hogy már-már őrületbe átcsapó rögeszmével üldözze egykori páciensét. A rém első számú áldozata pedig nem más, mint Laurie Strode lánya, Jamie (Danielle Harris megformálásában, akit sokan az Utolsó cserkészből, vagy a Kipurcant a bébicsőszből ismerhetnek). Jamie persze nem az édesanyjával, hanem nevelőszülőknél él. Erre kapunk valami magyarázatot a filmben, egyébként meg nyilvánvaló oka van, Jamie Lee Curtis nem vállalta el ismét a szerepet. Michael jön, lát (bár ez is kérdéses, hogy miképp, hiszen a szemeit is kilőtték a második részben) és lekaszabol egy rakás töltelék karaktert akiket még úgy sem igazán tudok felidézni, hogy nemrég láttam a filmet. A végén Myers megint bemondja az unalmast és kapunk egy igazán meglepő csavart – lelövöm a poént, a kicsi Jamie bohócjelmezben lekaszabolja a nevelőanyját - ami számomra dobott is valamennyit a film megítélésén. A rendező egy bizonyos Dwight H. Little volt, a producer Akkadon kívül senki sem vett részt az első három rész munkálataiban. Ez lényegében az ő filmje, a fehér maszk mögé rejtett pénzcsapja, amit a képünkbe is dörgöl az egyébként roppant hangulatos főcím elején, ordas nagy betűkkel kiírt nevével.

Egy évet kellett várni csak a folytatásra, ami hasonló színvonalon mozog, mint az elődje, a rendező ezúttal Dominique Othenin-Girard. A koncepció eredetileg az volt, hogy Jamie is bekattan és gyilkolni kezd, Myers pedig nem nézi rossz szemmel a konkurenciát, de a nagykéssel kaszaboló kislány ötletét végül túl merésznek találták, így végül leforgatták nagyjából ugyanazt még egyszer. A különbség annyi, hogy a súlyos trauma hatására Jamie a film nagy részében néma. (Jajj...) Donald Pleasence pedig szemmel láthatóan egyre enerváltabban játssza a jó doktort, ekkor már valószínűleg csak a pénzért csinálta, sajnálatos, hogy élete alkonyán ilyen filmekben kapott csak szerepet.
Viszonylag későn, hat év elteltével jött a következő rész, a Miramax, illetve annak leányvállalata, a Dimension films istápolásában. A színvonal ekkor már elképzelhetetlen mélységekbe süllyedt. Az átok beteljesül rendezője, Joe Chapelle csak azért vállalta el a filmet, mert így kaphatta meg a három filmes szerződését a stúdiótól. Megdöbbentő, de a rendezésre felkérték Peter Jacksont is, ennél csak az lenne furcsább, ha el is vállalta volna. A történetben fény derül arra, hogy Michael valamiféle kelta démonimádó szekta hatására vált azzá, amivé. A szekta egyik tagja szabadítja ki őt a börtönből, ahova az előző részben zárták, illetve elrabolják Jamie-t is. A lány felcseperedik és gyereket szül - hogy kitől és miért, az rejtély – majd a babát sikerül kimenekítenie, és nem más talál rá, mint az első részben Laurie Strode-ra bízott gyerek, Tommy felnőtt kiadása, méghozzá Paul Rudd által megformálva, akinek ez volt az első szerepe. Az átok beteljesül egy értelmetlen, erőltetett, silány fércmű. Innen már csak felfelé vezethetett az út.

Halloween H20: 20 Years Later – Halloween H20 – Húsz évvel később (1998)

A H20 írói, Robert Zappia és Matt Greenberg nagyon bölcsen úgy döntöttek, hogy az előző három filmet meg nem történtnek tekintik és a második Halloweenhez írtak folytatást. Oké-Oké, hogy a jó öreg Michael hogyan térhet vissza épségben, miközben vakon ropogósra sült, az továbbra is egy óriási kérdőjel, de ezen emelkedjünk felül. Már csak azért is, mert láss csodát, a végeredmény egy teljesen korrekt film, egy tiszteletteljes folytatás lett. A rendezői széket ezúttal Steve Miner, a Péntek 13. második és harmadik részének elkövetője foglalta el. Szóba került Carpenter neve is, de nem fizettek volna neki annyit, amennyiért elvállalta volna, így kihátrált a projektből. Visszatért viszont Jamie Lee Curtis, mint Laurie Strode, aki egy magániskolát igazgat álnéven, és továbbra is a húsz éve történtek árnyai kísértik. Viszonylag normális életet él tinédzser fiával, Johnnal (Josh Hartnett), a trauma okozta neurózisát azonban alkohol segítségével próbálja enyhíteni. Szófukar bátyja persze hamarosan visszatér és kezdetét veszi a családi vagdalkozás.A filmről ordít, hogy a slasher műfajt egyszerre megreformáló és pellengére állító Sikoly után készült, ugyanis magán viseli annak stílusjegyeit, karakterkezelését, hangvételét, és ez szerencsés módon jól is áll neki. Már a film első pár perce is szórakoztatóbb, mint az ezt megelőző trash-trilógia együttesen. Hogy mást ne mondjak, a nyitányban feltűnik az akkor tizenhét éves Joseph Gordon-Levitt, akinek már azelőtt egy korcsolya áll ki a homlokából, hogy a nevét kiírnák. A meglehetősen dinamikus nyitány után a film visszavesz a tempóból és elég sokat kell várnunk a rém újbóli felbukkanására, de így marad idő a karakterek bemutatására. Mert végre ismét vannak épkézláb karakterek egy Halloween filmben! Curtis legendás édesanyja Janet Leigh is kapott egy nyúlfarknyi szerepet, így a két sikolykirálynő az 1980-as A köd után újra együtt szerepelhetett. Ha a szériából kiemelve vizsgálnánk nem mondanám, hogy egy kiemelkedő horrorfilm ez, legfeljebb közepes, az előzmények fényében viszont valódi mesterműnek tűnik. Itt lehetett volna szépen befejezni, de természetesen nem ez történt.

Halloween: Resurrection - Halloween: Feltámadás (2002)

Laurie hiába csapta le az előző rész végén a tesója fejét, a Feltámadás írói egy borzalmasan erőltetett és karakteridegen csavarral - már megint – visszahozták őt. Michael már taktikázik is, mert mint kiderül, valójában az történt korábban, hogy egy orvosra adta rá a ruháit, de előtte megnémította, így a film végén Laurie őt végezte ki. A néző már ennél a pontnál fogja a fejét és realizálhatja, hogy visszatért a trashfilmek posványába. Ezúttal viszont mintha az alkotók is pontosan tisztában lettek volna vele, hogy ezen az ingoványos és bűzös terepen bóklásznak, és a korábbi félresikerült próbálkozásoktól eltérően már meg sem próbálták komolyan venni a dolgot. Emiatt számomra a film egy fokkal élvezhetőbb volt, mint mondjuk Az átok beteljesül, de semmiképpen sem jobb annál. Ugyanolyan igénytelen fércmű, amiben a rapper Busta Rhymes egy a Myers házban játszódó valóságshow-t rendez, a film végén pedig simán lekaratézza az elpusztíthatatlan gyilkost. Szóval legalább röhögni azt lehet a filmen.
Jamie Lee Curtisnek csak pár perces jelenése van, akkor is, mint elmegyógyintézeti ápolt, totálisan lerombolva azt az erős karaktert, amit a H20-ban ábrázoltak. A színésznő csak úgy vállalta a szerepet, ha karakterét megölik, még egy folytatásban nem volt hajlandó részt venni. Később egy viccnek titulálta a filmet. Egyetértek vele.

A remake és annak folytatása
Halloween (2007), Halloween II (2009)

A kétezres évek derekán a Halloweent is utolérte a végzete, és a nagy remake-láz közepette elkészült a Rob Zombie által írt és rendezett feldolgozása. A metálzenészből lett filmes óriási horror rajongó, ám ennek ellenére, mintha nem érezné, hogy mitől működik a műfaj. Carpenter hitchcocki hagyományokat ápoló mesterművét egy vériszamos, ízléstelen mészárszékké degradálta, illeszkedve az időszak olyan ultraerőszakos filmjeihez, mint például a Fűrész széria, vagy a Motel filmek. Ugyanakkor, és annak dacarára, hogy újrafilmről beszélünk, mondhatjuk, hogy a mű erősen szerzői, legalábbis olyan értelemben, hogy Zombie belegyömöszölt minden rá jellemző stíluselemet, melyeket előző két filmjében (Az ezer halott háza, Az ördög selejtjei) már csatasorba állított. A probléma az, hogy ezek nem igazán emelik a film művészi értékét, sőt. Minden karakter úgy néz ki, mint egy megcsömörlött metál rajongó, szájukból pedig egyenként többször hangzik el a „fuck” szó, mint a Ponyvaregényben összesen. A fojtogató hangulat és idegtépő feszültség helyére pedig explicit erőszak lépett. Már az alapkoncepciónál is kilóg a lóláb; a film első egy órája a fiatal Michael Myersel foglalkozik, lerombolva azt a félelmetes rejtélyességet, amit Carpenter a Shape figurájával megteremtett. Ez a Michael Myers már nem a megtestesült gonosz, csak egy mezei elmebeteg, aki felnőtt korára két méteresre nő, hosszú hajat növeszt és úgy néz ki, mintha épp egy Slipknot koncertről esett volna haza. A film második fele a tényleges remake, az eredeti szűk egy órába sűrített olcsó és mocskos másolata, egy olyan Laurie Strode-al (Scout Taylor-Compton), akiért nemhogy izgulni nem lehet, egyenesen szurkolunk a megtermett álarcos őrültnek, hogy hallgattassa már el végre. Mindezek ellenére Zombie filmje még mindig jobb, mint az előző, valóságshow-s rettenet, és az mindenképpen a számlájára írható, hogy legalább valami újjal próbálkozott.A rendező jó szokásához hűen ezúttal is egy seregnyi (horror)filmes veteránt vonultat fel. A teljesség igénye nélkül: Ken Foree, az eredeti Holtak hajnalából, mint kamionsofőr, Brackett seriffet Brad Dourif, Chucky szinkronhangja játssza, lányát pedig a negyedik és ötödik részben Jamie-t alakító Danielle Harris. Az új Loomis doki pedig Malcolm McDowell, ő volt Alex a Mechanikus narancsban. Moustapha Akkad ekkor már nem élt, a producer 2005-ben lányával együtt tragikus halált halt egy bombamerényletben a jordániai Ammanban. Örökségét fia, Malek Akkad vitte tovább.

A film folytatását Zombie eredetileg nem akarta elkészíteni, de miután közölték vele, hogy azt a stúdió (még mindig a Diemension films) vele, vagy nélküle, de mindenképpen tető alá hozza, inkább elvállalta. A végeredmény egy meglehetősen különös film lett. Myers a játékidő nagy részében maszk nélkül (sic) flangál, és küllemében leginkább egy hobóra emlékeztet, ráadásul folyamatosan látomásai vannak az anyjáról (a rendező felesége, Sheri Moon Zombie) és egy fehér lóról. Laurie itt irritálóbb, mint az első részben, Loomis pedig egy pénzéhes seggfejként van ábrázolva. Egyedül talán Brackett seriff karaktere szerethető, de egyértelmű, hogy a film alkotója kinek az oldalán áll, ezzel viszont maximum annyit ér el, hogy a néző egyetlen karakterrel sem tud azonosulni. Brutalitásban szintet lépett a film, van itt minden, lefejezés üvegszilánkkal, nyílt törés, sérülések premier plánban. A kérdés csak az, hogy erre ki kíváncsi? A Halloween II után bekövetkezett a széria idejében az eddigi leghosszabb, kilenc éves szünet.

Egy új remény...

Halloween (2018)

Negyven év elteltével két vígjátékos közegből jött filmes, David Gordon Green és Danny McBride vették kezükbe a széria további sorsát. A Universal égisze és korunk horror-atyaúristene, Jason Blum produceri felügyelete alatt tető alá hozott produkció már készültekor bizakodásra adott okot. Ennek okai leginkább az író-rendező Green és írótársa McBride tisztelettudó, rajongó hozzáállásában keresendők.
Azzal kezdték, hogy kukáztak mindent, ami az első rész óta Halloween címen napvilágot látott, és a kerek évforduló alkalmából az eredeti filmhez készítettek közvetlen folytatást. Felkérték tanácsadónak John Carpentert, aki az eredeti filmzenét is leporolta, az alapokat meghagyva modernizálta és néhány új, emlékezetes taktussal egészítette ki azt. Visszatért Jamie Lee Curtis is, hogy újból a legendás karakter bőrébe bújjon, sőt Michaelt álarca mögé is az a Nick Castle bújt, aki utoljára '78-ban forgatta a konyhakést. Az új Halloween ily módon nyilvánvalóan meglovagolja korunk nosztalgia mániáját, de ezen felül is képes hatást kiváltani, tud önálló filmként működni.A film cselekménye is megegyezik az az eredetiével, csak éppen a karakterek változtak az idő folyamán. Az új film Laurie Strode-ja olyan, mint Sarah Connor, akinek rögeszméjévé vált a rém, aki fiatal korában terrorizálta, a hosszú évek alatt pedig valóságos harcossá képezte magát, hogy ha az ellenség egyszer majd visszatér, revansot vehessen rajta. Márpedig Michael Myers visszatért, nem is akárhogy. Green filmje profi munka, ami megmutatkozik a látványvilágon, a színészvezetésen, és úgy általában mindenen. Az alkotók önmagukat nem meghazudtolva humorral is meghintették művüket, de egyáltalán nem zavaró mértékben, és a klasszikusra jellemző feszültségkeltés és az explicit erőszak is megfelelő arányban keveredik, így a film valószínűleg egy elég széles réteg igényeit képes kiszolgálni. Egy egyszerű felépítésű, de hatásos és kifejezetten jó film született, ami a jelek szerint meg is nyitotta az utat a nyolcvanas évek slasher-ikonjainak újraélesztése felé.
Már a kasszarobbantó nyitóhétvége után felröppent a hír, hogy készülnek újraéleszteni a Péntek 13 sorozatot, nemrégiben pedig olyan pletykák keltek szárnyra, miszerint Robert Englund és Heather Langenkamp is benne lennének egy új Rémálom az Elm utcában filmben. Hogy a Halloween számára mit hoz a jövő, az egyelőre kérdéses, de a széria történetét ismerve rettegve várjuk a folytatást.

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!