Az álomból felpofozás esete

Nem fogok felsorolásba bocsátkozni, de pontosan tudja mindenki, hogy mire gondolok. A Queent csak az nem ismeri, aki nem akarja, sőt. Talán még ő is, csak azt hiszi a tagadás menő dolog. A Queen olyat adott az emberiségnek, amit csak nagyon kevés együttes volt képes. Persze lehet valakinek ez a kijelentés erős túlzás és naphosszat tudná sorolni az együtteseket (amivel semmi baj nem lenne), de én még is megmerem kockáztatni, hogy márpedig ez így van. Éppen ezért ideje volt már egy filmet csinálni róluk, mert bármennyire is ismeri őket mindenki, azért bőven vannak olyan dolgok is, amivel nem vagyunk 100%-ig tisztában. Ezt hivatott elmesélni a Bohém Rapszódia, amit már eleve úgy is promótáltak, hogy csak egy dolog van, ami rendkívülibb a Queen zenéjénél, mégpedig Freddie Mercury története.

Rock you?

Freddie Mercury (Rami Malek) története a „mertem nagyot álmodni” felütéssel kezdődik. Reptéri csomagpakolóként dolgozik, akkor még Freddie Bulsara néven, a szüleivel él, az apjával pedig nem túl jó a viszony mivel – ahogy az ilyenkor lenni szokott – teljesen más életet és jövőt képzelt el a fiának. Ám a fiatal és elég különc öltözködéssel bíró Freddiet ez csöppet sem zavarja, és elmegy a Smile nevű zenekar legújabb fellépésére, és míg a közönség majdhogynem egyhangúan hallgatja a bandát, addig az ő lábába folyamatosan áramlik a bugi. A sors pedig úgy hozza, hogy pont azon az estén, amikor Freddie elhatározta, hogy bepróbálkozik a bandánál mint szövegíró, a banda frontembere a szebb jövő reményében távozik, Freddie pedig csatlakozik. És már a kissé újra alakult Smile legelső fellépésénél érezni, hogy ez bizony más lesz, mint a többi. Ami pedig ezután következett, az már történelem.

Freddie ezen az estén nem csak egy együttesre lelt, de itt ismerte meg szerelmét, Maryt is, aki sok szempontból meghatározó szerepet töltött be az ő életében. Mondhatjuk hát, hogy bejött neki az élet és az a bizonyos „mertem nagyot álmodni” valósággá terebélyesedett, mégpedig olyan mértékűvé, amire még a legmerészebb álmában se mert volna gondolni se ő, se az együttes többi tagja. Ám minden kezdet nehéz, és ez bizony nem volt máshogy velük sem. Megvoltak a maguk is fellépéseik, rendelkeztek egy csinos kis rajongó táborral, de a csillagos ég még messze volt. Ahhoz el kell engedniük a kocsmai bulikat meg a kis bisztrós fellépéseket és sokkal nagyobb szinten kell űzniük ezt a játékot. Szerencséjükre felfigyel rájuk egy zenei producer, John Reid (Aidan ’Littlefinger’ Gillen), aki elviszi őket egy lemezkiadóhoz (Ray Foster – Mike Myers), aki bár nem lát bennük annyi fantáziát, mit ők saját magukban, de még is megadja nekik a lehetőséget a bizonyításra. És innentől kezdve kezdetét veszi az utazás, ami…nos…egy elég vegyes összképhez vezet.

Kezdjük az igazán jó dolgokkal és azzal, amire leginkább kíváncsi volt mindenki. Hölgyeim és uraim, Rami Malek TÖKÉLETES Freddie Mercury! Bele lehet kötni abba, hogy nem hasonlít rá, meghogy alacsonyabb és nem szőrös a mellkasa, de a gesztusai, a tekintete, a beszédstílusa, a viselkedése, a mozgása, legyen az a civil életben vagy a színpadon, az annyira félelmetesen tökéletes, hogy szerintem maga Mercury is megrémült volna a moziban a hasonlóságtól. Persze mondhatnánk, hogy ez alap elvárás volt tekintve, hogy a Mr. Robot sorozatban már bizonyította mekkora tehetség, de azért a világ legismertebb együttesének frontemberét megformálni, nem gyerekjáték. Viszont tökéletesen vette az akadályt és számomra Oscar díjas alakítást ért az átszellemülése. Olyan kisugárzása van a közel 140 perces játékidő alatt, hogyha valaki már eleve úgy ül be a filmre, hogy szénné fogja gyalázni az alakítását, még annak is meglágyul a szíve. A teljesítménye azonban a koncertjelenetekben csúcsosodik ki, amik nemcsak mesterien vannak elénk tárva és megrendezve, de Malek olyan plusz energiával ruházza fel őket, amitől az összes - legyen az hosszabb vagy rövidebb snittben bemutatva - a szó szoros értelmében lerobban a vászonról, és a moziszék karfájának markolása közben egyszer csak azt vesszük észre, hogy mind a lábunk, mind a csípőnk ritmusra kezd el mozogni, miközben a szánk egy fülig érő mosolyban teljesedik ki.

Ami még kimondottan tetszett, azok a kulisszák mögötti stúdió felvételek, ahol bepillantást nyertünk egy-két slágerük felvételébe. Már akkor elég egyedi és különc megoldásokat találtak ki és alkalmaztak tökéletesen nemcsak a jobb hangzás, hanem minden téren. Jó volt látni azt a hangulatot és sok ökörséget, amit ilyenkor lezavartak. Éppen ezért fájó, hogy sajnos a film egészére már nem mondható el mindez.  Hiába a zseniális Malek, hiába a fantasztikusan megrendezett koncert jelenetek, az egésznek egy amolyan kötelező gyakorlat szaga van. De azt is mondhatnám, hogy a film összképe egy wikipedia szószedetre hasonlít. Fogták a mindenki által ismert történéseket és bevágták őket egymás után, csakhogy teljen valamivel az idő a koncertfelvételek között. És ez elég fájó annak fényében, amit még a cikk legelején írtam. Azaz, hogy ezt a filmet úgy harangozták be, hogy csak egy dolog van, ami rendkívülibb a Queen zenéjénél, mégpedig Freddie Mercury története. Ennek a célnak viszont nem sikerült megfelelni. Én a „hogyan is jött össze a banda” dolgot leszámítva semmi olyan információt nem kaptam, amit ne tudtam volna már korábban is. Nem derül ki például, hogy mikor és miért szeretett bele a zenébe Mercury még fiatalon. Egy-két kivételtől eltekintve nem kapunk betekintést abba, hogy mi ihlette egyes dalok szövegének vagy dallamának a kitalálásában. A logó megalkotásáról nem is beszélve, ami az előzetesekben még benne volt, de aztán valamiért a vágószoba alján végezte. De a film például azt se mutatja be, és nem érzékelteti velünk, hogy a Queen mekkora tömeghisztériát váltott ki az emberekből. A koncertfelvételek teltházas totáljait leszámítva semmit nem kapunk abból, mekkora népszerűségnek is örvendtek ők világszerte, és a címadó dalt leszámítva az akkori médiát is teljesen kihagyták az ő életükből, pedig volt, hogy köpni nyelni nem tudtak még ők sem. Egyszerűen nem kaptuk meg azt a Queen érzést, amit a Queen jelentett az embereknek és a világnak.

Fájó pont még ezen belül a cukormázasság és a lódítások sorozata. De most komolyan. Értem én, hogy Mercury volt az együttes (és a zenei világ) legkülöncebb alakja…de néha úgy érzem kicsit túlzásba estek a bűnbak keresés közben vele kapcsolatban. Tegyük a szívünkre a kezünket…van olyan ember, aki tényleg elhiszi, hogy a világ legismertebb rock bandájában Mercuryt leszámítva mindenki patyolat tiszta volt? Egy ma született bárány? Senkinek nem voltak balhéi, mindenki szent volt, nem bulizott és nem ke…szóval nem csinálta fűvel-fával a hirtelen jött népszerűség kezdetén meg a csúcspontján? Csak őszintén. A melegségével…bocsánat, szóval a biszexualitásával kapcsolatban is próbálták elhitetni velünk, hogy valójában ő ebbe csak bele lett kényszerítve, és csak a körülmények áldozata lett. Ez vezetett a bukáshoz és a kiváláshoz. Az ezutáni két szóló albumát is próbálja úgy beállítani a film, mintha hatalmas bukta lett volna, holott pontosan tudjuk, hogy ez nem így volt. Már-már erőszakosan próbálták velünk elhitetni, hogy minden ami rossz volt az együttes életében, az csak és kizárólag Freddie Mercury sara, mindenki más áldozat.  A film túlzottan is az ő dolgait tolja előtérbe és a zenekar többi tagját a háttérbe helyezi, amolyan jófiúsan, akik nem tehetnek semmiről mivel ők soha nem csináltak semmi rosszat. Ráadásul a film nem is ott ér véget, ahol a Queen és Mercury pályafutása végetért. A Live Aid-es koncertet próbálja nem csak az együttes, hanem Mercury hattyúdalának is beállítani, holott mindenki tudja, hogy utána még majd másfél évig turnéztak világszerte. Többek között kis hazánkba is ellátogattak 1986-ban (egy évvel később születtem, csak mondom), ahol nem csak élőben hallhatta több tízezer ember, ahogy Mercury magyarul elénekeli a „Tavaszi szél vizet áraszt” dalt, de még a Parlamentünket is megakarta venni, annyira tetszett neki (lehet jobban is jártunk volna, ha ez megtörténik). Sajnálatos módon nagyon érezni a végeredményen, hogy a producerek között ott voltak a banda korábbi tagjai és elég keményen beleszóltak a végeredménybe, ennek köszönhetően pedig a film nem ad teljesen hiteles képet se az együttesről, se magáról az emberről, akit mindenki ismer, és akiről szólnia kellett volna a Bohém Rapszódiának. Persze így is róla szól. Csak nem úgy, ahogy kellett volna. 

We are not the champions

Nagyon vártuk már egy Queen filmet, mert régóta szükségünk volt rá. Csak sajnos nem erre a változatra. Kicsit felszínes, kicsit kapkodó, helyenként kicsit sótlan…szóval minden, ami a Queen nem. Félreértés ne essék, annyira azért nem vagyok csalódott, hogy visszaköveteljem azt a 140 percet az életemből, mert Malek alakítása valamint a koncertfelvételek - főleg a végén lévő Live Aid -  bőven megérte a mozijegy árát és bőven adott akkora élményt, amit örülök, hogy moziban élhettem át. Csak éppenséggel ennek a filmnek sokkal de sokkal többről kellett volna szólnia annál, mint amit a végeredmény kínál nekünk. Egyszernézős mozi lett a Bohém Rapszódia, aminek vannak kellemes pillanatai és lesznek is mindig…de míg maga a Queen örökké fennmarad, amíg világ a világ, addig erre az alkotásra 10 év múlva már nem sokan fognak emlékezni, maximum a „Rami Malek jól játszott benne” szinten. Ő viszont tényleg, de ténylegtényleg minden dicséretet megérdemel, mert a maximumnál is többet kihozott magából. Ez nem rajta múlott. 6.5/10 

A film MAFAB adatlapja

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!