Szerezd meg hát mind... - Legendás állatok: Grindelwald bűntettei (másodvélemény)

2018. november 18. - JudgeBravo

Mindig nehéz, sokszor hálátlan feladat lekenyerezett rajongástól gúzsba kötött, belső késztetéssel filmet bírálni, ilyenkor hajlamos az ember egyfajta jótékony félrenézésre, ha vékony jég felé közeledünk. Nehéz, mert alapvetően pozitív hatással volt rám a film több szempontból is, viszont az összkép zakatoló gépezetének fogaskerekei rendesen nyögik annak üzemi hőmérsékleten tartását. Nehéz, mert 1997. óta együtt formálódunk, növünk fel a könyvekkel, játékokkal és a filmekkel, rengeteg különböző életszakaszban voltak/vannak velünk, ahol rendre megtalálhattuk a magunk aktuális igazságát. Akarva-akaratlanul is elfogultság füstje szöktet párát a szemekbe, némileg megtörve a beérkező fények alkotta kép valóját. Jelen filmünk jóvoltából időnként azért rányúl az ember egy-egy hányás ízű drazséra a sok csokibéka után, ami gondolatébresztőt fúj: vajon éppen vakvágányon robogunk a Roxfort Expresszel? Legbelül nem is igazán vagyok kíváncsi a válaszra, pusztán élvezni akarom még ezt a 21(!!!) éve tartó, gondtalan utazást, tartson ki bármeddig. Kötelességtudatom mardosó léte mégis tiszta beszédre sarkall, előre is elnézést kérek mindenki lelki világától, ha belerongyolok bármivel. Jusson eszetekbe, ez éppúgy fáj nekem is. Gyere, fogd meg a kezem, együtt könnyebb lesz.

fantastic-beasts-crimes-of-grindelwald-character-posters.jpg

Salmander (vagy Scamander, ahogy tetszik) kalandjaival mindig is úgy voltam, hogy számomra egészen addig a pontig érdekes, amíg ismeretlen misztikum fedi kilétét, egyéni ízlésünkre és fantáziánkra bízva a mágikus állattani kirakóst. Igazam ékes bizonyítékaként sejlik fel előttem a „Legendás állatok” első része, ami véleményem szerint már a rajtnál elég nagy szereptévesztésben kezdte meg szárnyai bontogatását. Eddie Redmayne képességeit egy percig nem vonom kétségbe, de ettől még eredménytelenül próbál tompa közönyömből kimozgatni magával és Salmander karakterével kapcsolatban. Főhősünk habitusának és természetének köszönhetően egyszerűen nem tudja bejárni a reflektorfény adta hatalmas játszóteret, lépten-nyomon elveszik az események örvénylésében és nem is látszik feljönni onnan. Ez csak annyiban problémás, hogy biztos gerinc nélkül nyeklés-nyaklásnak indul a történet, éppúgy lesz esetileg feldobált, kissé következetlen, ám végtelenül szerethető jelenetek halmaza a film egésze, miként Goethe is képtelen megragadni a lovak közé ejtett gyeplőt. Mindenesetre, immár két alkalom után sem érzem, hogy főszereplőnk szerves részét képezné az eseményeknek, felvállaltan tartja magát távol a bőröndjén kívül zajló bonyodalmaktól. Pontosan mitől legyen szimpatikus nekem, aki folyamatos taszításban él mindazzal, amit a készítők be akarnak mutatni? Az első pillanattól ordít róla, hogy akaratán kívül citálják jelenetről jelenetre, ha rajta múlna, ezek a filmek merőben más irányt vennének. Kissé flepnis, bájosan különc attitűdje recsegve-ropogva közlekedik a számára idegen környezetben, kizárólag hazai pályán működik megfelelően a vásznon. Már-már idegesítően hátráltató, tesze-tosza-tökölős tényező lesz annak, aki a történetre kíváncsi, rokonszenves énje azoknak fog inkább megmutatkozni, akik elsősorban a cukisággal dúsított, állatos szöszmötölésre váltottak jegyet. A majdhogynem véletlenszerűen, leginkább réseket betömő töltelékként felbukkanó lények sajnos tökéletesen súlytalanok, tessék-lássék módon vannak bekötve a történésekbe, érdemi ráhatásukat csak izzadságos, mesterkélt megoldásokkal éri el David Yates rendező. Néhol már a minimális fáradságot sem veszi, hogy színrelépésüknek megágyazzon bármiféle magyarázattal. Ami biztos, hogy Salmander ott lesz, kicsapja feneketlen Pokétáskáját és megszerzi mind. Majd csutakolja őket. Meg… eteti. Meg… gyógyítja. Aztán… simogatja. Haladjunk már, a jóisten szerelmére… Most vagy használják ki tisztességesen ezt a kiaknázatlan lehetőségektől hemzsegő, táskányi varázs-Noé bárkáját, vagy annak e röviden bemutatott, pici szeletkéjét tegyék a megfelelő polcra végre és találja meg a helyét az egyenletben. A szegény ember köpcös Robert Downey-ja és kedvesének érzelmi szála, Salmander évődése beteljesületlen szerelmek közt, mondvacsinált melléknyomozásaik szintén csak habveréssel előállított plusz játékidő, amit szívfájdalom nélkül lesöpörhettek volna a tervezőasztalról, hiszen egyrészt klónozták az első részből, másrészt ezektől a repedezésektől düledezik a történetvezetés, amit emberfeletti mentési munkálatokkal valahogyan egyben kell tartani a lezárásig.

91c5b4a6-0188-46a9-9ead-34914ee18b00.jpg

A maga módján ugyan mindkét tábor elé tárt tartalom kimondottan élvezhető, látványos, igényes munka, ami miatt tényleg nem érheti rossz szó, de továbbra is úgy érzem, hogy van némi széttartás filmen belül, amitől nem úgy sül el az a bűbáj, ahogyan el kellene neki. Pedig mennyi csemege van ám itt szerte-szét szórva… egész seregük siet Salmander támogatására, be kell vallanom, sikerrel. Minden - jogos - finnyázásom ellenére azt gondolom, hogy a „Legendás állatok” nem egy rossz film - de a jó sem ez -  és kifejezetten szükségünk van rá. Ez a fajta ábrázolás, a testet öltő, fergeteges fantáziavilág, a varázslat tágította fizikai és elméleti terek, egyedi atmoszféra, változatos helyszínek mind olyan kalandra csábítanak bennünket életkortól függetlenül, amire bárki jó szívvel felkerekedhet. Hasonló stílusú, minőségben közelítő darab a blockbuster világban ritka jelenség, ebből a tortából csak a young adult borzalmak próbálnak meg kihasítani minél több szeletet, szóval a mágia szerelmeseinek minden résszel egy újabb pohár vizet kínálnak a kietlen sivatagban.

Panaszra nem is lehet okunk, válogatott eyecandy-ket szórnak az ölünkbe, amitől helyenként örömkönnyek buggyannak szemünk sarkában, bármennyire nélkülöz mindenféle koncepciót adagolásuk. Sokak várakozását beteljesítve ott van például az időközben CSOK pozitívvá lett porg… elnézést, furkász család a 3 szőrtöpörtyű érkezésével, akik tényleg zabálnivalók és egyben legalább annyira indokolatlanok is. Karácsony közeledtével valószerűtlen, hogy hátsó szándék nélkül kerültek a filmbe. Szinte látom, érzem, hallom felderengeni a plüss furkászok polcokról fürtökben lógó, végtelen tengerét, amin át kell vágni magad a gyerekkel, ha hozzá akarsz férni a liter tejedhez… Már most elkönyvelhető, hogy senki nem fog ugyanakkora létszámmal kijönni az üzletsorról, ahányan bementek…
A látvány vitán felül menő csinnadrattát vonultat fel. Egy ponton megvezetett, kihasznált áldozatból lett algonoszunk olyat obskurál – jelentsen ez bármit is -, hogy még a nachost is elfelejtettem a sajtszószba mártani, ilyen pedig 10 évente egyszer fordul velem elő. Nagyon jól kitalált és a szokásos színvonalon megvalósított ötletek záporoznak a vetítőgépből, csak néhány alkalommal követnek el vizuális túlkapást ellenünk, amikor konkrétan percekig nem látni, hogy mi történik. Legnagyobb sajnálatomra pont a legelső, üldözős jelenet esik áldozatul annak, amit én csak „Tűzgyűrű” szindrómának hívok. Soha, soha ne rendezz semmilyen akciót egy tajtékzó villámokkal tűzdelt, éjszakai évszázadvihara közepébe, mert garantált a közösségben elkövetett epilepsziás szinkronroham, cserébe minden 167. képkockát látod tisztán. Kár érte.

5bc5b873219a484b8160fefc4caeb764_5ff898ae8f0446d8a136126bf79c0a9f_header.jpeg


Viszont a kozmoszig emelem süvegem Jude Law alakítása előtt, aki képes volt lényének minden szegletét tudatosan a szerepe alá rendelni és olyan hiteles Dumbledore-t formál, hogy esküszöm, a külsőségeken kívül fel sem tűnik a különbség közte és a korábban Michael Gambon hozta idősebb énje közt. Minden képernyőn töltött perce ajándék volt számomra, telitalálat. Lazán, fesztelenül, otthonosan mozog Roxfort, de bármelyik másik helyszín díszletei közt, mintha a világ legegyértelműbb dolga volna. A tanári tevékenységébe engedett pillantások hatására szívet melengető emlékek zártak karjukba a régmúltból visszanyúlva. Hatalmas megkönnyebbülésemre a polkorrektség jegyében mára kicsit lehámlott agykérgű, önjelölt social justice warrior Rowling asszony Dumbledore nemi identitására tett „ötperchírnév” nyilatkozatai nem kerültek - egyelőre – megjelenítési fázisba. Csak remélni merem, hogy semmiféle, felesleges társadalmi trend megfelelési kényszerétől hajtva nem szuszakolnak többet ebbe a sztoriba, mint amennyi benne van.
Egy nagy visszatérőt is keblünkre ölelhetünk Johnny Depp személyében, aki úgy látszik, megirigyelhette Nicholas Cage feneketlen mélységekből lassan, felfelé kapaszkodó ázsióját. Hosszú évek óta raboskodott tetszhalott karrierje börtönében, de végre begyújtotta egy kósza, kipattanó szikra és kimozdult a megélhetési kalóz manírjaiból, elkezdett kicsiben, becsületesen megdolgozni a pénzéért. Bizonytalan léptekkel, de elindult valami felé. Ha durván vérfagyasztóra nem is vette a figurát, bőven teljesíti Grindelwald karakterében rejlő kihívásokat és hamar világossá teszi, hogy érdemes őt nagy ívben elkerülni. Számtalan árnyalattal halványabb, nyomokban mégis Joker-i vonásokat véltem felfedezni játékában, ami kellően karizmatikus, gátlástalan és manipulatív ahhoz, hogy tömegeket fanatizáljon és állítson céljai szolgálatába. Remekül felismeri a már egymással szembenálló erők közt feszülő, egykor mélyen szunnyadó ellentéteket és gyenge pontokat. Patent kis boss lesz belőle.

7b2kqjz-ksgepfvnxmhr6a2k18plytwe5pmmloatjpq.jpg

A film tehát képes teljes szívéből adni, meglepni, vagy könnyekre fakasztani. Élmény figyelni, keresni, űzni a felbukkanó kapcsolódási pontokat a Potter sagával, amit szorgalmasan össze is kötöget a kibontakozó cselekmény során. Ha képes vagy picit átszellemülve menni a sztorival és a szereplőkkel, 2-3 helyen pedig olyan döntéseket is bevállal, ami bizony istenesen meg fog szorongatni lelkileg, nem várt határokat lép át. Szégyen, nem szégyen, apaként némileg más szemmel nézve itt-ott le kellett húzni pár könnycseppet az arcomról.
Tényleg elszomorít, hogy idétlen félmegoldásokkal, elő nem készített helyzetekkel, hanyagul kezelt szereplőkkel, egy bagatellizált összecsapással és fordulatával figyelmetlenül összefröcskölte az egyébként pazar ígéreteket hordozó összképet.
Nem tudok és nem is akarok rá haragudni, bár tisztában vagyok kötélen táncoló gyengeségeivel. Érezhetően lejjebb eresztett az elődnél, ezt a tendenciát tartva pedig kevés lesz a kraft a folytatáshoz. Józanul mérlegelve a magam részéről megajánlom neki a 7/10-et.


A durrfarkú szurcsókok spin-off-ját pedig továbbra is epekedve várom, Mr. Yates… 

 

A film MAFAB adatlapja

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!

A bejegyzés trackback címe:

https://supernaturalmovies.blog.hu/api/trackback/id/tr9214376871

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.